A nemzet színésze és a kódszám

„Megszállottság nélkül nem színész a színész” Fotó: Magyar IntézetFigyeltem: tudása, udvarias, kíváncsiskodó „pimaszsága” előtt pillanatok alatt megnyílik olyan művész is, akivel először ül asztalhoz, hogy a közönség előtt kifaggassa őt. Ehhez bizonyára az is hozzájárul, hogy felkészültségével szerdai vendégét, Avar Istvánt is elkápráztatta, s levette a lábáról. ĺgy mi, akik ott ültünk a Magyar Intézetben, olyan „kulisszatitkokat” tudhattunk meg Avar Istvánról és a nagy elődökről, színészkollégákról, amilyeneket talán csak azok a színinövendékek hallanak-tudnak, akiket Avar István tanár úr színészmesterségre, pontosabban szép magyar beszédre oktat. Mert nekik anekdotázik Samukáról meg Manyikáról, vagyis Pécsi Sándorról és Kiss Manyiról. Azért, hogy megismerjék, megértsék, milyen szellemiségből gyökerezik a magyar színjátszás. Mivel, ahogy Avar István mondja, a mai színinövendékek az elődök nevét is alig ismerik. Latinovitsról azt ugyan tudják, hogy ő volt a színészkirály, de hogy mivel érdemelte ki ezt az elismerést, arról a mai színészpalántáknak halvány fogalmuk sincs, mert a filmjeit nem látták. A főiskolán gyakran hallhatják Avar István tanár úrtól azt a cinkosságot is, amely őt, valamint Kiss Manyit és Zenthe Ferencet kötötte össze a próbákon. A próbaszünetben mindig leugrottak a Madách Kamarához közeli kiskocsmába egy, de szigorúan csak egyetlen deci borocskára. S amikor túlságosan elhúzódott a próba, s a sok beszédtől kiszáradt a torkuk, a két férfi valamelyike dobbantott egyet a sarkával, s Manyika fogadta a jelet, visszakoppantott, s odaszólt a rendezőnek: tartson szünetet, mert eljött az idő, neki szükségre kell mennie. Ezzel példázza Avar tanár úr, hogy bennük, az idős nemzedékben még megvolt a játékosság, amely ma hiányzik, mivelhogy „ennek a pályának elvették a sava-borsát, kiölték belőle a játékot. Pedig a szakma elnevezése, a színjátszás, is azt mondja, hogy játék, és ezt nagyon komolyan kell gondolni és nagyon komolyan kell csinálni. Hogy ez a mesterség munka közben is megmaradjon játéknak, ne görcsnek, ne fáradságnak, ne szenvedésnek. Ne fajuljon oda, hogy a színész ellilul az átéléstől.” Ezt próbálja átadni tanárként a főiskolán, mert ahogy vallja, tehetséget nem lehet tanítani, nem lehet átadni. Még azt is megkérdőjelezi, hogy fejleszteni lehet-e. Ahogy megállapítja, az vagy van, vagy nincs. Szerinte csak a mesterségbeli fogások taníthatók, és bizonyos mértékben a szakmai alázat adható át. Az a komolyság és megszállottság, amely benne is ott van, és ott volt egész életében, hiszen ahogy mondja: „megszállottság nélkül nem színész a színész”. Diákjainak is azt sugallja, akiben nincs ez a foggal-körömmel ragaszkodás, menjen el, hagyja ott a főiskolát, fordítson hátat ennek a pályának. Ehhez a mesterséghez ugyanis Avar István szerint a megszállottsággal együtt akaraterő és elszántság is kell. Ő ezeket a tulajdonságokat – ahogy meséli – „a világ közepéről”, szülőhelyéről, Egercsehiből hozta magával. A kemény gyerekkorból, hiszen tizenkét évesen betont talicskázott, tizenöt évesen pedig bányász édesapja munkahelyén aknacsatlóskodott: le-fel szállította a bányászokat. Előfordult, hogy három műszakban egyhuzamban, műszakváltáskor olajjal meglocsolt kukoricakenyérrel erősítve magát. Kellett a pénz a tandíjra, és kitartott, mert már születésekor is azt akarta, hogy odafigyeljenek rá, ezért – ahogy felfedte tréfásan – „súlyos egyéniségként”, 4 kiló 96-tal született. Gyerekkorában még nem úgy gondolta, hogy színészként figyeli majd őt egy egész nemzet, hiszen abban az időben pap akart lenni. De aztán a pap, akinél ministrált, megáldotta a fegyvereket, s ettől megingott elhatározásában, mivelhogy nem értette, hogyan adhatja áldását egy pap olyasmire, amivel ölni lehet. „Itt kezdődtek a töprengéseim. A háború borzalmai sok mindenről meggyőztek, s végül is ezért nem lettem pap.” Bár ha úgy vesszük, mégiscsak az lett, de Tháliáé. S Thália papjaként megtalálták őt a „mindenkockás” főszerepek, vagyis az olyanok, amelyekkel „bementem a darab elején a színpadra, s kijöttem a végén”. Talán ezért is lehetett egész életében elégedett színész, hiszen mindig rengeteget dolgozott. Annyit, hogy egyszer édesanyjának viccelődve meg is jegyezte: „A koporsómnál majd büszke leszel rám, mert a munkába haltam bele”. Ám eljött a „válás” pillanata is, minden valószínűség szerint nem úgy, ahogy remélte. ’94-ben, amikor nyugdíjba ment, s távozott az anyaszínházától, megfogadta, soha többé nem teszi be a lábát a Madáchba. Azért határozott így, mert: „Hetvenéves koromra megértem, hogy nem akartak beengedni a saját színházamba” – mesélte. Történt ugyanis, hogy a művészbejáró portáján feltartóztatta egy biztonsági őr, s megkérdezte tőle, mi a kódszáma és hova megy. „Kódszám lettem a saját színházamban”, ahol – miként mondta – mindenestés színész volt. De hát, színházi berkekben is változnak az idők! „Köztünk, nagy öregek között is lazul a kapcsolat. Kevesebbet dolgozunk, kevesebbet találkozunk. Nincs az emberek között kapcsolat. Nincs, mert nem igényeljük. Benne van a levegőben, hogy nem ragaszkodunk már annyira egymáshoz. Ez szomorú, de így van. Ha összejövünk, csak panaszkodni tudunk, vagy a politikáról beszélgetünk.”

A Magyar Intézetben Szabó G. László sok mindenről kérdezte még Avar Istvánt: a Ruttkai Évával elcsókolt csókról, az anyanyelv tiszteletéről, a színpadi szép beszédről, a megannyi szerepről, csak politikáról nem. Talán ezért is volt olyan oldott a hangulat.