A múlt és a jelen Koldusoperája

A Koldusopera egyrészt Bertold Brecht életművében kiemelkedően fontos darab – nemcsak korai karrierje, hanem egész életpályáját tekintve is egyik legsikeresebb műve, miközben az egyik első, melyet az epikus színház gondolatának jegyében ír. Másrészt a zenés színház történetében is kulcsfontosságú, hiszen Kurt Weill zenéje mintául szolgál a későbbi musicalszerzők számára. A darab hatalmas kasszasiker a húszas évek végén Berlinben, de nemzetközi porondon is rövid idő alatt befut: mire a nácik átveszik a hatalmat 1933-ban, Brecht és Weill pedig már elhagyták Németországot, a darabot 18 nyelven játsszák Európa-szerte. A Koldusopera a magyar színháztörténetben is fontos darab – a Vígszínház már 1930-ban színre vitte, Bicska Maxi szerepében Jávor Pált láthatták az akkori nézők.

Bárhol, bármilyen színház viszi színre, ezzel a színművel szemben magasak az elvárások. A Jókai Színház egyértelműen rengeteg energiát fektetett a produkcióba: Sebestyén Aba személyében Marosvásárhelyről érkezett a rendező, a társulathoz pedig több vendégszínész csatlakozott. Az előadásban huszonnyolc színész szerepel, akiket egy héttagú zenekar egészít ki – egyszóval, grandiózus produkcióról van szó. Figyelemre méltó az időtartam is, hiszen a háromfelvonásos, egy szünettel játszott előadás több mint 3 óra hosszú. Komáromban ez az évad kulcsdarabja, nyilván ez csalogatja majd a legtöbb nézőt a színházba.

Időzzünk egy picit a leggyakrabban idézett brechti technikánál, az elidegenítési effektusoknál. Az epikus színház elve – hogy a színpadi mű tárgyilagos perspektívát nyújtson a nézőnek azáltal, hogy megfosztja a színpadi produkciót a teatralitásától – a drámatörténet sokat vitatott témája. Brecht célja az volt, hogy megakadályozza, hogy a néző átérezze a karakter érzelmeit, tehát hogy valamilyen formában megbontsa a színpadi illúziót. Az illúzió megbontása a mai kor nézője számára azonban már rég nem sokkoló – sőt, inkább azon csodálkozunk, ha egy színpadi darab nem kommentálja saját teatralitását. A Brecht-előadások kapcsán általában ott bujkál bennem a félelem nézőként, hogy mit kezd majd a darab a kötelezőnek számító elidegenítési technikákkal. Foggal-körömmel ragaszkodik a brechti instrukciókhoz? Esetleg kevésbé sikeres megoldásokra is ráhúzza, hogy azok elidegenítési eszközként voltak bevetve? Nézzük, hogy a komáromi előadás hogyan igyekszik összhangba hozni a brechti szellemiséget a mai nézői igényekkel.

Sebestyén Aba nem tervezett elidegeníteni a szó szoros, brechti értelmében: a több mint három óra alatt együtt nevettünk a szereplőkkel, szurkoltunk nekik, és kezünkben nyílt a képzeletbeli bicska, mikor egyikük cserben hagyta a másikat. Az elidegenítés eszközei jelen voltak, de inkább egyfajta tiszteletteljes gesztusként, melyet a rendező és a társulat tett a színháztörténet irányába, miközben a közönséggel is cinkosan összekacsintott. Ez az összekacsintás legtöbbször egy közönség felé irányzott kérdés formájában történt, ilyenkor a világítás a színpadról a nézőtérre villant, majd néhány másodperc múlva kihunyt. A kérdések hol az emberi természet gyarlóságát célozzák meg – melyek, úgy tűnik, nem változtak az elmúlt majdnem egy évszázadban –, hol kizárólag aktuális témákat vetnek fel, sőt, még önmagára is humorosan reflektál a társulat, azzal, hogy szóba hozza a színház támogatását (vagyis annak hiányát). Brecht epikus színházának lehetőségeit tehát elsősorban arra használta fel a rendező, hogy kapcsolatot teremtsen a nézővel és értelmezhetővé tegye számára a múlt és a mai kor párhuzamait.

A Koldusopera történetét Brecht a 18. századi John Gay azonos nevű darabja alapján írta. Szerteágazó történetről van szó, mely sokféle megközelítési lehetőséget kínál: lehet az a szegénység szociográfiája, a kapitalista társadalomrend kritikája csakúgy, mint egy emberi gyarlóságról, a kapzsiságról vagy épp árulásról szóló történet. A kérdés az, hogy mit domborít ki a rendező és a társulat, illetve milyen mértékben él a darab cinizmusával. Itt most mindenből kapunk egy kicsit, a cinizmus azonban mégsem hatja át olyan mértékben a produkciót, hogy szerethetetlenné válnának a karakterek. Orosz Ákos hűvösen rideg Bicska Maxija egy szemöldökvillanással teszi helyre üzleti partnereit, azaz a pitiáner tolvajokat – tekintélye vitathatatlan, ám minden ridegsége ellenére elhisszük neki a végén, hogy szeretne megmenekülni. Mokos Attila Peachumje módszeresen, kérlelhetetlenül szipolyozza ki a neki dolgozó koldusokat, cselekedetei mögött azonban az apai ösztön is felvillan, még akkor is, ha épp kilép a tisztességesség keretei közül – csakúgy, mint Peachumné, akit Holocsy Krisztina játszik. Polly Gál Sára alakításában vadóc és szeleburdi, később érett nő, sőt határozott üzletasszony. A darab tehát komplexitásában tárja elénk a szereplőket és az ő motivációjukat, melyben valahol a társadalmi berendezkedés helytelenségét is ott sejtjük.

A Koldusopera nem igazán opera, de nem is musical – valahol a kettő között helyezkedik el. Míg az opera műfaja eredetileg az arisztokraták szórakoztatását szolgálta, a mélyen baloldali meggyőződésű Brecht és Weill a társadalom peremén élőkről készített egy zenés darabot, mellyel az opera műfaját gondolták újra. Weill jazz-zel átitatott, korabeli német tánczenéből kiinduló dallamai ismerősen csenghetnek, hiszen olyan énekesek előadásában is ismertek, mint Louis Armstrong, Frank Sinatra és Ella Fitzgerald, vagy épp Nick Cave és Robbie Williams. A színészeknek tehát itt sincs könnyű dolguk, hiszen igencsak magasra helyezett lécet kell megugraniuk, és ezt megteszik: a dalok teremtik meg az alaphangulatot.

A darab zenei oldalát a díszlettervező (Sós Beáta) és a jelmeztervező (Hatházi Rebeka) is ügyesen kihasználja. A Weimer-éra esztétikájába csöppenünk, a látvány azt a világot eleveníti meg, mely az akkori magas kultúrának fordít hátat: a burleszk és a kabaré jutnak főszerephez, a színpad fő elemét alkotó monstrumszerű fémszerkezet révén pedig bejátszik az expresszionizmus is. A díszlet és a jelmezek a fő rendezői célkitűzéssel párhuzamosan eközben a jelenre is utalnak: a felüljáróként szolgáló fémszerkezet fémrúdjai például rúdtánc helyszíneként is szolgálnak, a jelmeztervező pedig olyan kortárs popkulturális produkciókat vett alapul, amelyek a kor esztétikájából indulnak ki, de már a mai kor nézőjének szájíze szerint stilizálták őket.

Mi pedig szívesen merülünk el ebben a csábító világban. Egy kortárs felfogással megelevenített nosztalgia ez egy legendás, rég letűnt kor iránt.