A metál csendje: gitárpornó, húrorgia

Erre már nem húzhatunk lapot: a 21-es csapdájában Cserna-Szabó András 21 szerzőt kért fel – olyanokat, akikről feltételezte, valamilyen viszonyban vannak e művészeti ágazattal –, és mindössze annyi volt az elvárása, hogy prózát írjanak. Elbeszélést, tárcát, vallomást, emlék-iratot, lemezkritikát, esszét, tanulmányt, naplót, koncertriportot vagy amit akarnak – mindegy, csak próza legyen és a legkeményeb muzsikáról szóljon. Ennek megfelelően műfajilag meglehetősen sokszínű lett, a hetvenes évektől egészen napjainkig végigkövetik a stílus útját. „Szécsi Noémi érzékeny és finom novellát írt, Urbán Bálint szakdolgozatot a brazil modernség, a nemzeti identitás és a Sepultura zenekar kapcsolatáról, Tolvaj Zoltán a saját (meglehetősen brutális) önarcképét festette meg az író kölyökkutya korából, Simon Márton pedig egy majdnem szabályos lemezkritikát küldött.” Az alműfajokat tekintve is rendkívül sokszínű a kötet: hard rock (ősmetál), klasszikus brit heavy, thrash, black, dark ambientes black, death, glam, nu, progresszív, industrial, groove, sőt még egy fickós fikciós, vagyis kitalált zenekar is szerepel a sorban.

Az irodalmi szakma megannyi szereplője felvonul: szerkesztők, fordítók, kritikusok. Fémszívű grammatikusok, me(n)táltesók. Egy maréknyi megöregedni képtelen gyermek, egy kicsiny titkos szekta, mely „a kiásásban, a gyökerek, az elfelejtett és elnyomott tartalmak feltárásában érdekelt.” Akad, akinek „egy időben derékig érő haja volt, de ez inkább a fodrászokkal kapcsolatos ellenérzéseit fejezte ki, mintsem a szubkulturális identitását. Hangszeren nem játszik, metálból azt a fajtát szereti, amelyik legalább három műfaj egyszerre” (ez a leírás Szepsi Lászlóra illik). Van, aki „nem metálos, csak rammsteinos” (Például Szederkényi Olga). Azt viszont nem árulhatom el, ki az, aki a metálban csak a házastársuk miatt érintett közvetett fogyasztók táborába tartozik, és önállóan csak a hard rockig merészkedett! Valamennyien a lelki rezgések csatornáin csepegtették át az identitásukat. Kisebbfajta személyes megújulásokkal. Barkácsolt, preparált és hibrid entitásokkal, már-már kényelmetlenül közel hozott lélekfaló gondolatokkal. Mintha a lelkük tárgyiasulna. A metál számukra sokkal több mint zene. Identitás. A barbár személyiségük része.

A hangjuk többnyire olyan lett, mint egy torokgyulladásos kakasé, ám zengő zenéjük átmossa az embert, kipucolja belőle a salakanyagot, a lélek tiszta és üde lesz tőle. A krákogó kedvencek (példának okáért a Motörhead) megbízható támaszul szolgálnak a legtöbb élethelyzetben. „Vannak azok az alapok, amelyekre rá lehet könyökölni, mert megtartanak a legvalószerűtlenebb körülmények között is, megállítanak zuhanás közben, értelmet adnak a szívverésnek. És vannak azok az alapok, amiket csak azért raktak össze, hogy a gitárszóló ne essen le a földre.”

„Különben is, egy zenéről írni olyan, mintha egy vaknak magyaráznád, mitől nagyszerű a Mona Lisa. (…) A festményeket azért festik, hogy nézzék, a dalokat azért írják, hogy hallgassák. Érzékszervekre hangoltak. Írni róluk a hiúságok hiúsága. Tehát mielőtt ismertetném a kedvenc metáldalomat, feltétlenül inteném az olvasót, hogy mielőtt elolvassa soraimat, előbb hallgassa meg a dalt. Abban a korban élünk, amikor a legeldugottabb, legínyencebb dal is egy kattintás távolságra van.” Jászberényi Sándor szerint ezáltal elevenedhetnek meg a szaggatott tempók, az eszelős gitárfutamok, a kásás riffek. Mintha egy dühös fogorvosi fúró pörögne a háttérben. Erre könyökölnek rá aztán a szeletelő ritmusok és a gitárfüggöny. Kerreg a hat-, hét-, többhúros, és szívként ver a dob. Így figyelhető meg eme brutális szertartás, melynek sorai során a talpamtól a fejem búbjáig jár át a zúduló zaj.

Kreatív, összetett esztétikai projekthez van szerencsém, mely kultikussá kanonizálódhat. A metáltörténeti tárlatvezetés újabb pompás darabját tartom a kezemben, mely ac(z)élos békével tölt el. Sötét, mégis pozitív energiával tölt fel. Berobban minden fémforgácsával, belém tuszkolja patás lábát. Van húzása. Felszabadító a zsibbadása. Valami gyors futamocska után öblös ordítások következnek. Erőszakos, fenyegető, vitriolos zakatolások. Üdítő oldódni ebben a színes, dühös, szúrós, cukros löttyben. Mintha rózsaszín, epervelős kaktuszokat ölelgetnék. Kipréselhető íze, zamata van, melyek súlyos, éjfekete, mocskos, izzó masszává torzulhatnak. Múlhatatlan anyagot pakolnak le a metál tüskés asztalára, időtlen riffeket, halhatatlan témákat, felülmúlhatatlan hangzásokat.

Csupa játék, móka, hörgés, ahogy ömlik az igazi, tömény, desztillált metál. Széttartó hangzások miriádja. Egyszerre ennyire eszes és ízes, mégis kőbunkó zenei döngölés. Az egyik fele rockzene, a másik színház. Spirituális szeánsz. Időnként bájosan erőszakos kamaradráma. Lehet így (ki)művelten szórakozni? Szemezgetéssel, mazsolázással, személyre szabottan? Kedvesen, közlékenyen, közvetlenül? Csodálatosan, pusztítóan, meghatóan és szeretetteljesen? Naná, ez lehet a kulturált módja az agresszió csatornázásához. Ez a zenei harag, ennél jobban kottázni sem lehetne. „A zenei eszközöknek ez a kultikus használata aurát próbál termelni egy olyan korban, ahol a zenei piac sokszorosítható árukkal szolgálja ki a technicizált tömegtársadalmat.” Olvassuk! Mert arany.

KASZÁS DÁVID