A megmaradás fontos tényezője az iskola

Budapest. Csicsay Alajos Iskolatörténet című monográfiája múlt év végén jelent meg a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Kiadónál. A Dunaszerdahelyen és Pozsonyban megtartott bemutatók után az Iskolatörténet szakmai beszélgetéssel egybekötött budapesti bemutatójára a közelmúltban került sor az Országos Pedagógiai Könyvtárban és Múzeumban. Csicsay Alajos neve nem ismeretlen az OPKM-ben: 2001-ben egy gyermek- és ifjúsági irodalom témájú rendezvényen vett részt, amelynek – mint a mostaninak is – társszervezője a pilisvörösvári székhelyű Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület volt.

A könyv bemutatására – mint témájába vágó feladatra – Tóth Károly, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója vállalkozott, aki egyben intézetének szerteágazó tevékenységéről is szemléletes összefoglalót adott. Kiemelte, hogy az Iskolatörténet jól felépített, igényes, de egyben mindenki számára érthető nyelven fogalmazott munka, így a pedagógusoknak, kutatóknak, egyetemi és főiskolai hallgatóknak, szülőknek, gimnáziumi és akár iskolai tanulóknak is ajánlható.

Ezután a könyv kiadója, a Lilium Aurum igazgatója, Hodossy Gyula ismertette a kiadó feladatkörét, egyéb szlovákiai magyar és magyarországi kiadókhoz fűződő kapcsolataikat. Végezetül a szerző szólt művéről, miközben kifejtette, hogy ez a könyv „... nem egyszerű iskolatörténet.

Vezérfonala a magyar oktatáspolitika története az államalapítástól napjainkig. Ám a Kárpát-medence népei évszázadok óta egymással összekeveredve élnek, s a modern nemzetté válás elindította az egymás könyörtelen bekebelezésének folyamatát” – szögezte le, majd feltette fel a kérdést, hogy a nacionalizmustól átitatott nemzetállamokban van-e lehetőségük a kisebbségeknek a megmaradásra? A válasz – természetesen csak – feltételes igen: bizonyos feltételeknek teljesülniük kell, így a saját iskolahálózat meglétének.

Valóban – tehetjük hozzá –, a megmaradás egyik legfontosabb feltétele az iskola, az identitás megőrzése nem képzelhető el megfelelő iskolarendszer nélkül. Ez vonatkozik nemcsak a szlovákiai magyar iskolákra és nemcsak a szlovákiai magyarokra, hanem a térség más kisebbségeinek iskoláira is, és mindenütt elengedhetetlenül szükséges a többségi nemzet toleráns, segítőkész hozzáállása. A kisebbségek anyanyelvi oktatási kérdéseit nem (lenne) szabad egymástól és a többségi nemzet oktatásügyétől elszigetelve vizsgálni, egy demokratikus államban nem lehet a kisebbségi oktatásügyet – magán az egész állam oktatásügyén belül – másodrangú kérdésként kezelni. Sajnos, a közép- és délkelet-európai volt szocialista országok mindegyikére jellemző többé-kevésbé, hogy a többségi nemzet – külföldi nyomásra és a látszat fenntartásának érdekében – formálisan elismeri ugyan a különböző kisebbségi jogokat, azok azonban nem tudnak kellő mértékben érvényesülni. A jogok érvényesítésének keresztülvitele az adott kisebbség vezetőire, jól képzett értelmiségi rétegére hárul(na). Ez az anyanyelvű értelmiségi réteg akkor tud megmaradni, továbbfejlődni, akkor tudja majd érdekérvényesítési feladatát betölteni, ha egyáltalán megvannak azok a feltételek, amelyek egy ilyen réteg létrejöttét biztosítják: ha – többek közt – a kisebbségi iskolahálózat keretében biztosított a magas színvonalú anyanyelvi oktatás. A nemzetiségi iskolák színvonalának csökkenése, az iskolák megszűnése, az a tény, hogy az adott kisebbség jelentős része nem él a lehetőséggel, nem veszi igénybe a kisebbségi iskolát, magában hordozza az elkerülhetetlen, de előre nem mindenki számára világosan látható következményt, a kisebbségi lakosság drasztikus csökkenését. Hogy a kisebbségi értelmiség felkészülhessen feladatára, szorosan hozzátartozik saját történelmének – ezen belül iskolatörténetének – tárgyilagos (nem pedig a különböző „kommunista” verziójú „történelmeknek”) megismerése.

Az Iskolatörténet – mint általános pedagógiai mű – kitér általános, nem csak a kisebbségi oktatásra tartozó módszertani kérdésekre is. „... a gyereket illeti meg a kérdezés joga, nem a tanítót” – idézi a szerző Szerényi Ferdinándot, és hozzáteszi, hogy ennek az elvnek sajnos még ma sincs sok foganatja, erősen megkérdőjelezve ezzel a „szigorú” – mondhatnánk inkább: autoritér – tanártípusba vetett bizalmat. Elítéli a külföldi látogatók kedvéért kialakított elit(valójában kirakat)iskola-rendszert, bírálja a gyerekek „pedagógiai zsákutcába” vezető túlterhelését, akik így egyre kevesebb szépirodalmat olvasnak. Találkozhatunk a könyvben a szlovákiai magyar kultúra olyan meghatározó személyiségeivel is, mint Fábry Zoltán, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső, oktatáslélektani szempontból pedig Ranschburg Jenő intelmeivel szembesülünk.

Nagy kár, hogy ezt a könyvet nem előbb írták meg. Ha előbb kezébe kerülhetett volna azoknak a kisebbségieknek, akik egy adott időpontban a (látszólag) könnyebb „többségi utat” választották (alapvető beállítottságuk ellenére, keserves tépelődés közepette választják azt esetleg nap mint nap), akkor talán megpróbáltak volna következetesebben megmaradni – önazonosságuknak nem ellentmondva – a keményebb kövezetű „kisebbségi úton”.