A másra (is) figyelés képessége

A végéhez különféle, téltemető-tavaszváró maszkos alakoskodó szokások kapcsolódnak a keresztény világban. Ily módon egy körbe tartozik a tejfalui dőrejárás, a velencei és a riói karnevál, a mohácsi busójárás, a helembai maskarázás és a bázeli farsang. Az erdélyi folklorista, Borbély Éva egy modern svájci nagyváros, Bázel farsangi szokásait mutatja be. Az emberek ezreit megmozgató, egyedülálló protestáns farsang legalább hét évszázados múltra tekint vissza, de többé-kevésbé mai formáját csak a 19. század utolsó harmadában nyerte el. A résztvevő megfigyelés munkamódszerével a fiatal kutató az 1996-os farsang eseményeit mutatja be a maguk részletességében és összetettségében, majd elemzi is azokat. Először azonban magáról az ünnepről, a farsang-karnevál kettősségéről mondja el azt, amit a szakkutatás jelenlegi állása alapján elmondható. A „karnevál” kifejezés eredetileg a farsang utolsó napjára, húshagyókeddre vonatkozott, és szó szerinti fordításban anynyit tesz, hogy a „hús elhagyásának” napja. Voltaképpen tehát a böjt kezdetét jelölték vele. Ez a középkorban „carnelevale” alakban használatos kifejezés terjedt el a latin népek szóhasználatában később az egész farsangi, tehát a vízkereszttől (január 6.) húshagyókeddig, illetve hamvazószerdáig terjedő időszak megjelölésére (ennek tükörfordítása mellesleg a cseh „masopust” is). A magyar köznyelvben csupán a 19. században terjedt el a karnevál kifejezés, s általában a farsangvégi bohókás, álarcos bálokat, alakoskodó felvonulásokat jelöli. Olyannyira nem lehetett korábban ismeretes, hogy Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájában jegyzetben kénytelen megmagyarázni a szó jelentését: „Karneval olasz szó, s tészi azokat a nagy farsangi maskarás bálokat, amelyeket az olaszországi nagy városokban, kivált Velencében szoktak tartani” – írja a költő 1798-ban. Ezzel szemben a magyar „farsang” (és a szlovák „fašiangy” is!) a német „Fasnacht”-ból származik, amely eredetileg szintén a farsangi időszak utolsó estéjét-éjszakáját jelölte, és csak később terjedt ki az egész szóban forgó időszakra. Első írásos megjelenése a bajor-osztrák írásos emlékekben 1283-ra tehető, s a német nyelvemlékekben 1441-ben fordul elő először a Kárpát-medencében. Magyar elnevezésként a 15. század végén már szintén föltűnik. Borbély Éva a továbbiakban elsősorban svájci kutatók eredményeire támaszkodva ismerteti a bázeli farsang kialakulásának és fejlődésének a történetét, továbbá a különböző farsangi társaságok (klikkek), valamint a Farsangi Bizottság szerepét az események lefolyásában. Külön fejezetet szentel a maszkok és jelmezek történeti kialakulása és készítési módja bemutatásának is. A bázeli farsang két fontos összetevője a zene (dobosok és pikolósok) és a lampionok. Ezeket is részletesen bemutatja. A kötetet rendkívül informatív képanyag, valamint angol nyelvű összefoglalás egészíti ki, és angol, román, magyar tartalomjegyzék zárja.

Amit talán kissé hiányolni lehet a munkában, az a hazai hasonló szokásokkal való egybevetés. Tanulságos lett volna legalább egy rövid fejezetben fölvázolni, melyek azok a hasonlóságok és különbözőségek, amelyek az erdélyi magyar (román, szász), egyetemes magyar, illetve a könyvben bemutatott bázeli farsangot jellemzik. Ez viszont a jövőben még könnyedén elvégezhető, jó esetben a tájékozottabb olvasó maga is megteheti...

Egy tudományszak (és különösen olyan, az önmagába-fordulás csábításainak kitett tudományszak, mint a néprajz) számára rendkívül fontos a saját körből való kimozdulás igénye (!) és képessége. Az tudniillik, hogy a nemzeti kereteken átlépve más térségek tudományos problémái iránt is érzékeny legyen, hiszen ezek fényében tudja igazán saját térségének egyes jelenségeit értékelni és értelmezni. Erre csak a felnőttkorba jutott tudományszakok képesek. Nos, úgy látszik, az erdélyi magyar néprajzi tudományosság erejéből már erre is futja...

(Borbély Éva: Cenzúrázott bolondünnep. Farsangolás Bázelben. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság 2001)