A levél

Ige: „hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen.”

(Pál levele Filemonhoz 1:14)Vannak abszurd helyzetek, amelyekről általában azt mondja az ember, hogy talán a mesében megtörténhet, de még ott sem valószínű. Egy ilyen „lehetetlen” helyzetről számol be Pál apostol legrövidebb és talán legszemélyesebb fennmaradt levele, melyet Filemonhoz írt Kolossé városába.

Megpróbálom elképzelni a kézbesítés pillanatát: A levél átadója egy szökött rabszolga, Onézimosz, aki valószínűleg az urától lopott pénzen már az akkor ismert világ másik felére, Rómáig eljutott. Olyan lehetett ez számára, mint álmaink Amerikája; a „szabadság” és a „korlátlan lehetőségek” országa. Rá kellett jönnie azonban, hogy ott a préri kőkemény törvényei mellett a mindig kísértő múlt árnyéka és a lebukás állandó veszélye lerázhatatlan útitársaivá lettek. Ma talán a Barátok közt Novák Lacijára emlékeztet, aki hazugságot hazugsággal leplez, és vagy éppen valamelyikbe belebukott, vagy most fog belebukni. De vajon csak ők ilyenek?

A levél kézhez vevője Filemon, a tehetős polgár, akinek oldalán ott a jog és a hatalom is. Szinte korlátlanul rendelkezhet a tulajdonát képező rabszolga fölött, és minden eszköze megvan, hogy e jogát és hatalmát gyakorolja. Nehezen tudok elképzelni olyan logikai érvet, amely Onézimoszt arra késztetné Rómában, hogy önként visszatérjen urához. Hacsak nem láncokban, rendőri kísérettel. Filemon sem engedhetné meg magának, hogy egy ilyen esetben gyengének látszódjék. Ha másért nem, legalább önbecsüléséért, a hozzá rangban hasonlóak miatt, és főleg a többi rabszolga előtt, példát kellene statuálnia. Döntéskényszerek sora fűződik egybe előttünk az adott történetben, s mintha ez a sor mindmáig tartana. A rabszolgaság intézménye megszűnt ugyan, de hányan és hányan érzik rabnak magukat egy házassági kapcsolatban, és próbálnak kitörni, menekülni belőle. Hányszor próbálnak szökni kamaszaink a fojtogatónak érzett szülői ölelésből. Hányszor kényszerülünk mi magunk is megalkudni csöppségeink Barbie-láza vagy éppen Pokemon-fertőzése miatt. De ugyanezek a döntéskényszerek követhetők nyomon a politikától a gazdaságig az élet szinte minden területén.

Onézimosz mégis önként indult Rómából Kolosséba, hogy megálljon egykori ura előtt. És Filemontól is azt várja Pál, hogy jótette „ne kényszerű, hanem önkéntes legyen”. Mert mindkettejük életében történt valami, ami az előző irányhoz képest teljes megfordulást, megtérést jelent. S mert Onézimosz tarsolyában ott lapul egy kis levél, mely ennek a fordulatnak a bizonyságát mondja el. Sőt még azt is hozzáteszi: „ha valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel” (18. vers). Itt nem Pál apostol személyének szuggesztív, varázslatos hatásáról van szó. Ami mindhármukat megváltoztatta, az Krisztus golgotai keresztjének az ereje. Az az elégtétel, amellyel azt mondja Atyjának: ‘tartozásait nekem ródd fel!’ Érzem a jogos fölvetést az olvasóban, hogy itt a pap beszél belőlem, s azért mondom, mert ezt tanultam. De nem tanultam volna, ha nem hittem volna és nem hinném! Meggyőződésem, hogy egyedül ez az isteni kegyelem az, mely a szökött rabszolga önként fölrakott menekülésbilincseit leoldja, és erősebb azoknál a láncoknál is, melyek őt volt ura elé vonszolni tudnák. Ami ma is éppúgy hat, mint akkor: önmagunk és Isten előtt leplez le bennünket, és rámutat önként fölrakott bilincseinkre, amelyeket mikor bekattantak, már nincs módunkban kinyitni. Megláttatja döntés- és cselekvéskényszereinket, és azt mondja: ‘Krisztus által a kereszt alatt megtörik ez az ördögi kör, és kiléphetek belőle.’ A Filemonék gyülekezetének – s rajtuk keresztül ma nekünk is – azt írja Pál, hogy Krisztus „eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kolossé lev. 2:14)

Egyképpen győződhetünk meg arról, hogy ez így van: ha kipróbáljuk!A szerző református lelkész