A letűnt világ krónikása

#Somogyi Tibor felvételeBár az antológia 21 – nem minden esetben kezdő – szerzőt vonultatott fel, többségük neve olyan irodalomtörténeti munkában, mely a katalóguskészítésen túl az esztétikai értékelést is vállalja, nem bizonyosan lesz leírható. Azért említjük mégis ezt a – sajnos – hiteles irodalomtörténeti állapotrajzot, mert ez az első kötet, melyben az addig humoros írások szerzőjeként ismert Duba Gyula novellával jelentkezett. S bár úgy véljük, a négyszeres Madách-díjassá lett író az Ancsi és Jancsit ma már talán nem tenné az ablakba, az a kötet egészéhez, illetve addigi írásaihoz viszonyítva mégis meglepetésként könyvelhető el. Erre a kor zordon ítésze, Fábry Zoltán is felfigyelt, s már akkor felhívta a figyelmet, hogy nem a humorista, hanem a novellista Duba lesz az „igazi”. S bár Fábryt némely két világháború közötti kritikája nyomán nem tarthatjuk tehetséges jósnak, ebben az esetben rátapintott a lényegre. Noha Duba humoreszkekkel, szatírákkal alapozta meg hírnevét, s e sorok írója nem szeretné azt állítani, hogy hét ilyen kötete nem lenne versenyképes a műfajon belül, illetve hogy ezek nem lennének fontos elemei a Duba-életműnek, de ha a szerző ezeket nem, csupán regényeit, novelláit írta volna meg, akkor is mindenkor vastag fejezet illetné meg a (csehszlovákiai) magyar irodalom történetében. Ha azt állítjuk, a Duba-életmű monumentális, nem járunk messze az igazságtól: önálló köteteinek száma – nem számítva a további kiadásokat – is harminc feletti, ez már önmagában is figyelemre méltó volna. De egy irodalmi életmű mértéke szerencsére nem a rőf… Dubát nem ezért szeretik. Hogy miért is? Erre nézve összegyűjtöttük néhány értelmezőjének néhány állítását.

Összeállításunk apropóját pedig az adja, hogy a közelmúltban megjelent a szerző füzesnyéki trilógiájának harmadik, befejező (?) kötete, negyedszázaddal az első rész megjelenése után. Mi történt? Hogyan jutottunk el az ĺvnak a csukáktól az Örvénylő időn át a Halódó parasztvilágig? Három év, majd két évtized után nem szűkmarkúság-e egy hétvégényi számvetéssel befejezni (?) a Nagybenék történetét? Ekképpen tesszük fel magunknak (is) a kérdéseket, de talán nem szűkmarkúság, talán csak így, ilyen radikális módon lehet megválaszolni az életmű jó részét feszítő kérdéseket, s beletörődve a megváltoztathatatlanba, egy nehéz, de elkerülhetetlen tollvonással aláírni a parasztvilág (vég)ítéletét.

Párezer oldalnyi regény ismertetését belezsúfolni párezer leütésbe éppen elég gondot okoz e sorok írójának, de nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a trilógia konfliktushelyzetei közül nem egy már a korai novelláskötetekben is jelen van. Sőt, lehetségesnek gondolunk olyan olvasatot is, mely szerint a Csillagtalan égen… és a Delfinek előtanulmányként, előkészületként foghatók fel az első regényhez, a Szabadeséshez, tematikailag megelő(lege)zve azt. „Két világban élek és mindkettőben otthon érzem magam. Vagy egyikben sem érzem magam egészen otthon? Igen, talán így igaz” – gondolkodik a regény főhőse, Morvai, s ez a szituáció éppen annyira korélmény jellegű, mint a falusi suhanc gyári munkássá válása. A Szabadesésre mint potenciális „csehszlovákiai magyar regényre” figyelt fel a kritika, s az ezt követő szociográfiájára, a Vajúdó parasztvilágra a magyarországi kritika is pozitívan reagált, a népi írók irodalmi szociográfiáinak hiteles folytatóját látva benne. Az első regényt mégis csak nyolc év múlva követte újabb, mégpedig a trilógia első részeként számon tartott ĺvnak a csukák. S ezzel a kis híján félezer oldalas regénnyel életprogramot adott magának, a füzesnyéki trilógia első kötete kapcsán ugyanis olyan kérdések, problémák tolulnak fel, melyek aztán – lezár(h)at(at)lanságuk miatt – szinte minden további regényben visszaköszönnek, provokálnak. Helyesen látja Tőzsér Árpád: Dubának egész életében két nagy témája volt, az egzisztenciális harmadik helyezettség, és a letűnt paraszti világ. Sőt, megkockáztatjuk: az egzisztenciális harmadik helyezettség okait is a – felbomló – paraszti társadalomból érkező hősök gyökereinél kereshetjük. Az ĺvnak a csukák a Nagybene család – Fábry szavaival élve – zárójeles éveit követi nyomon, az új rendben régi helyét nem lelő, az állami terrortól sújtott felvidéki magyar parasztság kataklizmáját kísérhetjük figyelemmel, a suhancból legénnyé érő Nagybene Péter sorsán keresztül. A trilógia második része – Örvénylő idő címmel – ott folytatódik, ahol az ĺvnak a csukák befejeződött. A megújulást nem hozó tavasz, a kegyetlen nyár után zord ősz jön Füzesnyékre. A terjedelmében csaknem ugyanakkora kötet azonban három év helyett két évtizedet ölel fel. Ebből (is) következik, hogy az előző kötet túlírtságai, öncélúságba hajló, terjedelmes részletezései visszaszorultak, a három könyvbe rendezett kötet ökonomikusabb, feszesebb lett. Az Örvénylő idő megjelenése után két évtizednek kellett eltelnie, hogy megjelenhessen a folytatás. Az időközben megszületett regények ismeretében azt mondhatjuk, Duba tollában folyamatosan „benne volt” ez a regény. Ám az Álmodtak tengert kudarca után a szerzőnek mindenképpen át kellett gondolnia, korszerű-e, művelhető-e posztmodern (utáni?) korunkban a nagyregény ilyesformán. ĺgy születhetett meg a monumentális társadalomtörténeti tablók után ez az egy hétvégés regény, melynek belső ideje azonban generációk életét öleli fel.

Egy véglegesen megszűnő életforma kreatúrája Nagybene Péter. Egy generációé, melynek valódi tragédiája az, hogy amikor a Duba Gyula nevű író Vajúdó parasztvilág címmel leletmentést végezve újjászületését remélte, valójában már akkor haldoklásának krónikása lett.