„A lengőajtó, az iroda, a légy

„A lengőajtó, az iroda, a légy zümmögése, a dupla löket / whiskyk (...) akár egy mondatát vesztő, / levedlő beszédkészség” – írja egyik, Raymond Chandler világát megjelenítő versében Tandori Dezső. Kétségtelen, hogy Tandori költészetének egy bizonyos szegmense a krimi ismerete nélkül nem igazán érthető meg. De ugyanígy rácsodálkozik az ember pl. Thurzó Gábor A szent című regényének vonalvezetésére is: hiszen a lenyomozandó szent valós élettörténetének felfejtésére vállalkozó egyházi személyek Agatha Christie-olvasással vértezik fel magukat a feladatra. A krimi tehát ott van erőteljes háttérként számos nem krimi lapjain, már csak ezért is érdemes tudományosan is odafigyelni rá. Benyovszky Krisztián ezúttal nem ezekre az összefüggésekre figyel, hanem egy műfaj vázlatos anatómiáját, Tandori fenn idézett szavával élve beszédkészségét kutatja.

Szerencsés helyzetben van a kritikus ítéletekre hajlamos recenzens, amikor egy kötet maradéktalanul beteljesíti (sőt: túlszárnyalja!) azt az elvárást, melyet önmaga számára teremtett meg a szerzője. Benyovszky Krisztián műve ilyen könyv: tudományos-népszerűsítő kismonográfia egy populáris műfajról, nevezetesen a krimiről. Népszerű műfajt minek népszerű?síteni, kérdezhetnénk. Arra jobban rászorul a „magas művészet”, a kortárs klasszikus zene, festészet vagy költészet. Nem is a krimi népszerűsítéséről van itt szó, sokkal inkább arról az előítélet-rendszerről, mely a (korántsem olyan megbonthatatlan klisérendszerre épülő) műfaj alakulástörténetét és befogadását kíséri és kísérte. A szerző meggyőzően érvel amellett is, hogy a populáris és az ún. elitkultúra szembenállása nem szükségsze?rűen azonos az értékes és értéktelen minőségek egymásnak feszülésével. Lásd például az antik regény esetét: az ókorban a regény megvetett, alantas, jelentéktelen ponyva?műfajnak számított, ma viszont Apuleius vagy Petronius vérbeli klasszikusok. Jómagam nem vagyok mániákus krimirajongó (ha viszont az Oidipusz király vagy A rózsa neve, esetleg A parfüm krimi, akkor talán mégiscsak...), s valószínűleg emiatt van az is, hogy ha egy műal?kotásban a bűn a titokkal fonódik össze, nem feltétlenül a krimi jut eszembe. Ellenben kiderült számomra, hogy kizárólag a „rejtély- vagy rejtvényközpontú, illetve analitikus” krimi érdekel, a modernebbnek ható „kemény krimi” csak módjával.

Benyovszky Krisztián könyve a leginkább egy (valljuk be: szokatlanul) fantáziadúsan megírt (alternatív) egyetemi jegyzethez hasonlít, a szerző rendszerező képessége kifejezetten példás és hatványozottan problémaközpontú. Gondolkodó és gondolkodtató könyv, szellemes és kifinomult humorérzékről tanúskodó stílusban, mindvégig élvezetes, logikus érvelési rendszert teremtve. (E tekintetben messze felülmúlja a sorozat első kötetét).

Külön kiemelkedő a Krimi-dialógusok című fejezet, melyben a krimikben (Sabato, Dürrenmatt, Borge egy-egy művé?ben) található önreflexív jellegű megfogalmazásokkal, azaz a krimiben a krimiről szóló vélekedésekkel néz szembe a szerző, s izzó, fordulatos, esszébe hajló dialógusokat kerekít ki az egyes véleményformáló szereplőkkel. Az elméleti háttér elsősorban a cseh szakirodalom tapasztalatára támaszkodik, illetve a szerző A jelek szerint című, a Kalligram gondozásában kiadott irodalomtudományi mun?kájának eredményeit mondja újra olvasóbarátabb formában.

A műfajtörténeti áttekintés akkor is bekövetkezett, ha a szerző ezt nem tartotta céljának: a történelmi tárgyú krimi poétikájának feltárására tett kísérlet és a bevezető alapozás (mely a pitaval, a fantasztikus elbeszélés, illetve a titokregény műfaj?csoportjait tárgyalja) maradéktalanul eligazít nemcsak az elméleti megközelítések, de a történeti kérdések útvesztőiben is.

A könyvet e rovatban komplex módon szokás értékelni, s a kitűnő tartalomhoz szükséges méltatni a formát is. Sajnos, a kötet technikai minősége csapnivaló: már az első olvasás után (közben) lapokra hull szét.

(Benyovszky Krisztián: Bevezetés a krimi olvasásába. Lilium Aurum, 2007. Parazita Könyvek 2.)