A lélekbe zárt elme

Mikor vészes gyorsasággal fekete felhők gyülekeztek az égen, hogy mennydörgéssel és villámlással egy hatalmas palástba egyesüljenek, a kisfiú nagyon félt. Részeges apja, mindig pityókás anyja, kik örökké büntették (talán saját hitványságukat torolva rajta), ilyenkor az udvarra lökték.

A megrémült gyerek először bepisilt félelmében, de később megszokta. Sőt kiszaladt, úgy várta a tornyosuló feketeséget, és öröm járta át, ha kitisztult az égbolt. Tapicskolt a pocsolyában, kergetőzött a széllel.

Már felnőtt ember, mindez a múlté, mégis összekeveredik énjében a gyermekkor a mával. Most nem néz felfelé. Egy bokrokkal benőtt helyről, amit a helybéliek Báránydombnak hívnak, a temetőt figyeli. Gyülekeznek a gyászolók. Egy nappalba berobbanó fekete folttá válnak. Zavart elméje a megtisztulást várja a feketeségtől. Mintha a földből termett volna, mellette haladt el egy talpig feketébe öltözött fiatal lány. Talán elvétette a temetőhöz vezető utat, s betévedt ide, ahol ez a magányos lélek bolyong. Ebben a pillanatban belehasított a légkörbe a harangszó. A férfi a lány után vetette magát. A lány sikoltott, szeméből villámok csaptak ki. Látta, ő látta! Tépte, szaggatta a lányról a ruhát. A lány elalélt félelmében. Ő teljesen lemeztelenítette, nem hagyva ki a combja között megbúvó kis fekete csíkot sem. Lassan megnyugodott. Nézte a lány hófehér testét, és jóleső érzés töltötte el.

Kezével nem érintette. A felhők, a felhők is úgy úsztak el mindig – érintetlenül.