A legfontosabb érték

Hivatalos ügyemet intéztem a járási székhelyen. Dolgom végeztével kicsit vásárolgattam, majd ráérősen kiballagtam az állomásra. Vettem egy női magazint, és felszálltam a vonatra. Belemélyedtem az újságomba, s csak amikor elindult a vonat, vettem észre, hogy velem szemben olyan 30-35 körüli nő ül. Mit mondjak, női szemmel nézve is feltűnően csinos, elegáns volt. A tűzpiros nadrágkosztüm kiemelte karcsú alakját, és fekete hajával is harmonizált. Nem szeretek feltűnően bámulni senkit, így újra beletemetkeztem az újságba. Mikor aztán ismét felpillantottam, igencsak jól meglepődtem. A fiatal nőt velem szemben csak úgy rázta a sírás. Most aztán kezdtem magam kissé kínosan érezni, újra a magazinomhoz folyamodtam, de már nem tudtam odafigyelni rá. Magam is könnyen sírok, így a más bánata is el tud szomorítani. A vonat közömbösen robogott tovább, és én újra rá-rápillantottam útitársnőmre. A szeme már jól ki volt sírva, mégis látszott rajta, hogy próbálja visszafojtani az érzelmeit. Lassan közeledtünk a végállomáshoz, egy-két falu volt már csak közben. A legutolsó falunál, a végállomás előtt, ahogy a vonat megállt, a nő kotorászni kezdett a kézitáskájában, majd elővette a mobiltelefonját. Most aztán akarva-akaratlan végighallgattam a pár perces beszélgetést. „Meg fogok halni, érted, meg fogok halni – egyre csak ezt hajtogatta sírva. – Nagy baj van, ez már a rák előtti állapot.” Ennyit mondott csak, majd elrakta a készüléket.

Nem vagyok egy igazán bátortalan típus, de most latolgattam, mit szóljak, vagy hogy szóljak-e egyáltalán?! Végül mégiscsak rákérdeztem, mi a baj. Nincs semmi, hangzott a színtelen válasz. Majd mindjárt utána kitört belőle: „Most jövök a kórházból, megmondta a doktor úr, műteni kell.” És ismét megkockáztattam egy kérdést: Mivel? „Női dologgal, ott lent” – hangzott a szemérmes válasz. Ismét törni kezdtem a fejem, hogy mit is lehet ilyen esetben mondani, mivel lehetne őt legalább egy kicsit is megvigasztalni. Nagy dadogva-akadozva aztán elmondtam egy régi kolléganőm esetét, akit gyerekfej nagyságú cisztával műtöttek, de hála Istennek, máig él és virul, dolgozik, énekkarba jár, szóval tökéletesen meggyógyult. Aztán megemlítettem neki a flavonoidokat, ezeket egy másik daganatos ismerősöm szedte, és ő is meggyógyult. Aztán azt is mondtam, lehet, hogy még nem is olyan nagy a baj, még igazán fiatal.

Vigasztaló szavaimnak azért lett némi hatása, mert abbahagyta a sírást. Én pedig örültem, hogy ismét bátor voltam, s hogy meg mertem szólalni. Búcsúzóul még megkérdeztem tőle, van-e családja. „Igen, 12 éves a fiam” – válaszolta, s láthatóan megenyhült az arca. Lassan készülődtünk a leszálláshoz. Az ajtóból még visszafordult hozzám: „Tudja, mi lesz az első dolgom, ha ezen túlesek? Szülök még egy gyereket” – és a kisírt szemek már egyenesen a reményt sugározták! Feltette a napszemüvegét, és elköszönt.

Ahogy néztem utána, arra gondoltam, milyen törékeny is az emberi élet. A csinos küllem mögött mennyi bánat, gond, tragédia lappanghat. Jó dolog a luxus, a kényelem, a pénz! Tudom, most ez közhelyként hangzik, mégis leírom, emlékeztetőül azoknak, akik nem vigyáznak rá, hogy sokszor csak akkor vesszük észre, micsoda nagy kincs az egészség, amikor megbetegszünk.

Azóta is gyakran gondolok a fiatalasszonyra. Remélem, hogy meggyógyul, és teljesül a vágya, szülhet majd még egészséges gyermeket. Kívánom neki! Ő már megértette, mert megérttette vele a sors, hogy mi az igazi érték.

Az igazi kincs az egészség, az élet!