A legendás csapatépítő

Az „Aranycsapathoz” tartozik, a hatvanas évek magyar filmművészetének nagy nemzedékéhez. Aki azonban nemzedéki tagjaival ellentétben korán letette a lantot. A Miss Arizona című filmmel 1988-ban befejezte játékfilm-rendezői pályáját. Hogy miért? Talán, mert – ahogy ő maga fogalmazott – a hatvanas évek magyar filmművészete nyolcvanötig tartott, s nem tovább. Akkor ugyanis – szintén Sándor Pál szavaival élve – a magyar film nem találta a közönségét. „Üres mozik előtt nem lehet fontos a rendező, bármilyen tehetséges” – nyilatkozta. Számára, a legendás csapatépítő számára pedig igencsak fontos volt a közönség, a közösség, a csapat.

Ezért is foglalkozott minden filmjében a közösség és az egyén kapcsolatának lehetőségeivel. Első munkájában, a Bohóc a falonban a szülők és a felnövekvő gyerekek viszonyát boncolgatja. A kiszakadást a családból, a nagykorúvá válásnak, az önállóság elérésének, a személyiség kiküzdésének buktatóit. Mint ahogy a film ifjú hőse mondja, a „le a gátlásokkal!” problémáját, a felnőtt világ elleni lázadást. S e lázadásban az előző nemzedékek nélküli boldogulás lehetőségére vágynak. Ennek az illúzióját azonban hamar szertefoszlatta Sándor Pál. Rámutatva arra, hogy: „egyedül nem megy” – ezt az üzenetet a Ripacsok egy nadrágba bújtatott két groteszk figurája dalban is elmondja. Ezt a tézist Sándor Pál azonban már korábban is megfogalmazta. A (futball)csapatépítő Minarik Ede, a focimegszállott mosodás a Régi idők focijában tette szállóigévé, hogy: „Kell egy csapat”. Mert csak egy sikeres vagy kevésbé sikeres csapattal lehet elérni azt, amit a film egyik inzertje közöl: a húszas évek Budapestjén, ahol álmodik a nyomor, Minarikék „Boldogan ettek, amíg meg nem haltak”. Tehették, mivelhogy Sándor Pál film-világában semmi sem az, ami: a bohóckodás nem bohóckodás, a cirkuszi szerepjátszás nem cirkuszi szerepjátszás, a csapatépítés szelleme pedig nem csak a pályára érvényes. Hiszen a régi idők nem csak a régi időkről szólnak, a foci pedig nem csak a fociról. A kabátlopás nem csak a kabátlopásról. A Szabadíts meg a gonosztól! című groteszkben ugyanis nem az a kabát a tét, amelyet a Karády Katalin-slágerektől hangos tánciskola ruhatárából ellopnak, hanem hogy össze kell fogni, és a tolvajnak nyomába kell eredni, a bűnelkövetőket el kell fogni, meg kell állítani. Mándy Ivánra hangolódva – a Régi idők focija és a Szabadíts meg a gonosztól! az ő írásai alapján készült – Sándor Pál megtalálta azt a „tolvajnyelvet”, amellyel a hatvanas-hetvenes évek történéseihez is hozzászólhatott, ha konkrétan nem azokról beszélt is.