A lajtorján

Az aktákban csak ennyi – nyomtalanul eltűnt. Egy Ember, a barátunk. Olyan összetett szó nem íródott még, mely kifejezné forgószélként kavargó gondolataink tömkelegét.

Lajtorját fonunk – fonunk reményeinkből. A fokai eddigi életünk sok-sok közös mozzanataiból sodródnak. A szeretet, a megértés, melyben éltünk, acélszálként erősíti. Csomót csomó után fűzünk – erőnk a hitünk, hogy él és visszahozza Őt az idő – az idő, amint lehet. Úgy jön majd, mint egy langyos fuvallat, váratlanul, hogy enyhülést hozzon a meggyötört testnek, hogy felszabaduljon a lélek. Talpunk alatt már a lajtorja legalsó foka. Fel akarunk jutni, fel az égig – a hatalmasok fölé is, hogy lenézzünk, végigpásztázzuk ezt a földet, melyet már annyi, de annyi gyarló és hitvány lény is bitorol.

Semmi! Semmi csak bábeli zűrzavar, s bennünk a kétség: megíratott a sorsa az Igaznak, a Jónak?!