A közízlés előtt pár lépéssel

„A színház nem múlt és nem jövő; a színház mindig most van!”Dömötör Ede felvételeImmáron a tizenegyedik GIMISZ bemutatón vagyunk túl. Mit jelent Önnek ez az elmúlt tizenegynéhány év, mit jelent Önnek a GIMISZ?

A GIMISZ az életem része lett. Egy olyan része, amelytől néha ugyan meg akarok szabadulni, de ha ezt megtenném, bennem is megszakadna valami. Amíg bírom csinálni, és amíg ez a fajta színház motivál, addig ezt csinálnom kell. Ha az okát keressük, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy önmegvalósítási forma, és örömet szerez nekem. Emellett van ennek egy romantikusabb attitűdje is, mégpedig az a kihívás, aminek a végcélja az együttjátszás boldogsága. Az ebből áradó szeretet végigkísérte ezt a tizenegy produkciót. Az öszszes GIMISZ-es fiatalt a szívembe zártam, és valószínűleg ők is szívesen emlékeznek rám és az előadásokra. Az az ajándék, amit tőlük szeretet formájában kaptam, semmi mással nem helyettesíthető.

A Jó estét nyár, jó estét szerelem egy érett, a közelmúlt GIMISZ-előadásaihoz képest kiemelkedő produkció.

Sok visszajelzést kaptunk arra nézve, hogy a közönség egy része örül, hogy végre komolyabb kérdéseket érintő előadást hoztunk létre. Ráadásul találtunk néhány olyan szereplőt, akinek kiváló színjátszói érzéke van. Itt elsősorban a Viktort alakító Molnár Csabára gondolok. A produkciónak előnyére válik, hogy a dalok nem felvételről szólalnak meg, hanem élőben. A Jó estét nyár, jó estét szerelem esetében ezt nem is tudom máshogyan elképzelni, mivel a songok mindig pillanatnyi lelkiállapotot tükröznek, amit az határoz meg, hogy a szereplő épp hol tart a darabon és a szerepen belül. Minden dal egy külön dráma. Ezt a hangulatot a playback nem tudná visszaadni. Igaz, hogy amatőr színészekkel – akiktől nem várhatjuk el, hogy mindig százszázalékos formában legyenek – kockázatos vállalkozás az élő éneklés, de Kalmár Zsuzsa tanárnővel, aki az előadás korrepetitora volt, vállaltuk a kockázatot. Elképzelhető, hogy készítünk egy kamaraszínházi változatot is, mert úgy vélem, hogy ez hasznára válna az előadásnak. A döntés nagy felelősséggel jár, hiszen ezek a fiatalok mind érettségizni fognak, egyetemre készülnek, és egyedül nem határozhatok a folytatásról. Ez közös döntés lesz.

2003 tavaszáig, négy éven keresztül volt a Komáromi Jókai Színház igazgatója. Milyen érzések maradtak önben távozása után? Hogyan lép be most a színház kapuján?

Kicsit szorongva. Nem azért, mert nem vagyok már ott igazgató. Inkább azért, mert féltem azt a folyamatot, ami azt elmúlt években elindult. Elkezdődött egy olyan művészi felemelkedés, aminek eredményeképpen pár év türelem után – ha hagyják azok, akik nem hagyták – egy jelentékeny közép-európai színház jöhetett volna létre. Persze a lemondásom körülményeihez hozzátartozik a gerincműtétem is. Az azonban biztos, hogy bennem nincs tüske. Bizonyos személyek színháziatlan és önző viselkedése miatt talán igen, de a kialakult helyzet okán egyáltalán nem. Azt tartom a legfelháborítóbbnak, amikor valaki a színház nevében haknizik, és azt is, amikor valaki becstelenül, alázat nélkül áll hozzá a hivatásához. De ezek az én személyes problémáim, mondhatni „tüskéim”. Ezeken nem tudok, és nem is akarok változtatni. Ellenben azt el kell mondanom, hogy hihetetlenül szorítok a társulatnak, mert nekem a színház nagyon fontos. Egyrészt, mint művészeti forma, másrészt pedig, konkrétan a komáromi színház a szívemhez nőtt. Az életem egy „darabja”. Az igazgatóságom idején elkezdett művészi folyamatnak folytatódnia kell, hogy ne süllyedjünk vissza oda, ahová visszasüllyedni nem szabad. Mert a színház folyamat, örökös mozgás és változás és ha nem képes lépést tartani azzal, ami a világban zajlik, akkor csak olcsó mutatvánnyá laposodik. Mindig pár lépéssel a „közízlés” előtt kell járni, különben lehúzza a mocsár. A színház nem múlt és nem jövő; a színház mindig most van!

Távozásának lármás visszhangja méltatlan volt a színház intézményéhez, ezzel talán mindenki egyetért. Ezzel a befejezéssel együtt hogyan értékeli azt a négy évet, amíg Ön volt a komáromi színház igazgatója? Megérte?

Megérte, hiszen olyan előadások születtek az alatt a közel négy év alatt, amelyeknek szakmai értékei vitathatatlanok. Megérte azért is, mert számos fiatal tehetség fordult meg Komáromban, akik újfajta színházi szemléletet és művészi igényességet hoztak magukkal. Remélhetőleg ezeknek az éveknek a tapasztalata nem tűnik el, és az új vezetés tud majd építkezni belőle. Ennek megítéléséhez legalább két évnek el kell telnie, hisz nincs olyan évad, ahol minden előadás egyformán értékes. Az én időmben is volt, hogy nem úgy sikerült valami, ahogy elterveztük; megtörtént az is, hogy egy nagyszerű előadás született, és a közönség mégsem szerette... Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy ez egy ilyen műfaj; ha biztosra akar menni egy igazgató, akkor csak zenés darabok és bohózatok kerülnek színpadra, mert a közönség nagyobb része erre „vevő”. Ha többet akar, az kockázattal jár. Én úgy látom, hogy megéri vállalni ezt a közelharcot, megéri vállalni a művészi igényességet. Sőt: vállalni kell!

Visszatér még valamikor a Jókai Színházhoz?

Erre nem szeretnék válaszolni. Nem is tudnék. 1989-ben, a rendszerváltás idején – hétéves színházi alkalmazotti viszony után – megfogadtam, hogy soha többé be nem teszem a lábam alkalmazottként a színházba. Tíz évvel később mégis igazgató lettem ugyanott. Sok olyan ember van ott most is, akiket barátomnak mondhatok, akikkel szeretném fenntartani a kapcsolatot a jövőben is. De nincsenek visszatérési terveim. Ezekben a kérdésekben persze felelőtlenség kategorikus igent vagy nemet mondani, ki tudja, mit hoz a jövő? Százszázalékosan csak a halálával zárja le életútjait az ember. A színházban ezt is megtanultam.