A könyvek bőrét simogatni

Napjainkban a könyvek bőségében élünk. „Félpercenként új könyv jelenik meg, minden órában százhúsz, minden nap kétezer-nyolcszáz, minden hónapban hatvannyolcezer.” Érdemes ebből a nézőpontból visszapillantanunk a mai könyvek elődjeinek, az ékírásos agyagtábláknak, a papirusztekercseknek, a pergamenkódexeknek a megszületésére, az első könyvgyűjtemények, könyvtárak kialakítására, a becses könyvritkaságokra, a nagy anyagi ráfordítást igénylő könyvelőállítási, -tárolási technikákra. Az ókori feliratokon vagy a középkori kódexekben megformálódott betűtípusok, a régi könyvekben kialakult oldalszerkezetek megtalálták helyüket a digitális világban is, a számítógépek szövegszerkesztő programjaiban. „A fejlett jövőbe vezető úton mindig hátrapillantunk” – vallja Irene Vallejo, a magyarul Papirusz címmel megjelent mű szerzője.

A könyvek története az emberiség történetének leglényegesebb elemeire nyithatja rá a szemünk. Vallejót nemcsak a könyvek tartalma érdekli, hanem minden, ami velük összefügg: az anyaguk, a tárolásuk, a terjedésük, de elsősorban a könyvekhez kötődő emberi sorsok. Az olvasás, egy könyv kézbevétele számára rituális cselekmény; a mozdulatok nyilván egészen mások, ha egy tekercs alakú könyv kibontásáról vagy ha egy kódex lapozásáról van szó, de a lényeg, az egyszerre anyagi és szellemi érintkezés, a gondolatoknak egy hordozón keresztüli (akár misztikusnak is tekinthető) átvitele évszázadokon át ugyanaz marad.

Vallejo eleven, szinte érzéki leírásai révén nemcsak betekintést nyerünk letűnt korok könyveibe, hanem a szemünkön kívül több érzékszervünkkel is érzékeljük őket. Az egyik fejezet A könyvek bőre címet viseli: már a cím is érintésre, tapintásra hív, az állatbőrből készült középkori könyvlapok végigsimítására. Ugyanakkor a beleélést, az empátiát is előhívja belőlünk, hiszen miközben átéljük a kódexlapok misztikus érintését, meg is sajnáljuk azokat az állatokat, melyeket időnek előtte, néha már anyjuk méhéből kiszakítva azért öltek le, hogy minél finomabb, minél simább, minél világosabb színű alapanyagot nyerjenek a pergamen elkészítéséhez, hogy ezen közvetíthessék, örökíthessék át a szellem termékeit, egykor élt emberek gondolatait.

Nemcsak külső szemlélők vagyunk azonban, hanem saját bőrünkön is érezzük a betűk nyomát. Vallejo nemcsak a tetovált bőrt tartja a könyvhöz hasonlónak, hanem az idő, a gondok által telerajzolt emberi arcokat is. Miközben történeteket ír, nem tartja magát a szigorú idő-rendhez: az ókort huszadik századi vagy kortárs olvasmány- és filmélmények hozzák közelebb, a jelenségek egymást tükrözik. Ahmatova Rekviem című verse például a középkori kódexek kapcsán idéződik meg, ám a vers sok irányba elvezet, a 20. századi történelem legmélyebb bugyraitól a mezopotámiai ékírásos agyagtáblákig. Ha magunkévá tesszük ezt a látásmódot, az emberi arcokról is betűket olvashatunk le, s a régi írott szövegekből is emberi sorosokat fogunk kiolvasni.

A Papiruszt olvasva nemcsak magának a könyvnek, hanem a könyv szerzőjének a kalandjait is nyomon követhetjük. Látjuk a szerzőt zaragozai iskolás lányként, oxfordi ösztöndíjasként, s látjuk, amint besurran a firenzei Palazzo Medici-Riccardiba, hogy a Biblioteca Riccardiana értékes kódexei közül egyet-egyet gyapjúkesztyűs kezébe vehessen.

Vallejo műve két nagy részre oszlik, az egyik Hellászt, a másik Rómát állítja középpontjába. Ez a szerkezet a római könyvtárak felépítését idézi, melyekben (a két kultúra egyenjogúságát jelezve) két egymásba nyíló, egyforma méretű teremben voltak a görög és a latin nyelvű könyvek elhelyezve. A szerzőt pedig minden érdekli: a könyvkiadás és könyvvásárlás gazdasági vetületei, a pedagógia története, a diktatúrák és a könyvek viszonya, az elit- és a tömegkultúra. Közben igyekszik a szavak, a jelenségek gyökeréig ellátni, hiszen minél mélyebbre hatolunk, a múlt felől annál jobban ráláthatunk jelenünkre. A műveltséget jelentő görög paideia szó kapcsán például felhívja a figyelmet arra, hogy a szó nemcsak az enciklopédia kifejezésbe épült bele, hanem a Wikipédia nevébe is.

Vallejo könyve gender szempontból is érzékeny, külön figyelmet szentel a lányok művelődése, a női írók, filozófusok, tudósok kérdéskörének. A Történetek szövőnői című fejezet a világirodalom kezdeteinek női szempontú összefoglalása: a sumér Enhéduanna papnő himnuszaitól és Szapphótól indul, de a hatástörténet szálain Margaret Atwoodig és Louise Glückig jutunk. A könyvekkel, az írott betűkkel az egész kultúrtörténet összefügg. A nők is felbukkannak különböző szerepekben, még hadvezérként is (a szalamiszi csatában Artemiszia, Halikarnasszosz uralkodónője a perzsák oldalán harcolt). A nők tehetségük, kimagasló képességeik ellenére sokszor méltánytalanul kimaradnak az irodalomtörténetből, vagy csak gúny tárgyaiként kerülnek bele, mint például a szövés közben hexameteres rejtvényeket szerző Kleobulina, aki a hét görög bölcs egyikének, Kleobulosznak a lánya volt, s akin később a komédiaszerzők gúnyolódtak. A híres athéni államférfi, Periklész felesége, Aszpaszia nem került be ugyan a szónoklás történetébe, ám előfordulhat, hogy ő írta férje beszédeit. „Obama, sőt, korábban a Kennedyk beszédírói is olyan szövegekből merítettek ihletet, amelyek valószínűleg Aszpasziától származnak” – vonja le Vallejo sommásan a tanulságot ebből a több szempontból is elbizonytalanított, de annál izgalmasabban hangzó történetből.

A Papirusz (tudományosnak ható alcíme ellenére) nem tankönyv, nem kézikönyv, hanem a szerzőnek tényeken alapuló, azokat saját énjén átszűrő nagyívű esszéje – történetvariánsokkal, melyek néha nem a valóságtartalmuk, hanem éppen mítoszteremtő hatásuk révén válnak fontossá. A könyvek által közvetített történetek átjárnak minket, formálnak és alakítanak, s maguk a történetek is alakulnak, maiakká lesznek, variálódnak azáltal, hogy kapcsolatba lépnek velünk.

Polgár Anikó