A könnyedség súlypontjai

Tóth Rita és Gál Tamás az előadás egyik jelenetébenDömötör Ede felvételeVenclík darabja a cseh „lírai groteszk” – például Josef Topol, Ladislav Smoček, Karel Steigerwald nevével fémjelezhető – hagyományát folytatja. A férfi–nő párviadal örök témájának saját variációját metaforikus közegben, az Éden Szállóban játszatja le, természetesen Ádám és Éva nevű szereplőivel. Négy képbe sűrítve, egy akár ismerősnek is tetszhető kapcsolat kuszaságából kiemelkedő négy fordulópontba gyömöszölve tárul elénk a történet. A darab érdekessége, hogy az időrendje fordított: öregen találkozunk először a két emberrel, s csak később jutunk el fiatalkori csetlés-botlásukig. A téma bibliai kontextusával és léptékével szemben a szereplők mindennapjaink közhelyeibe, a hétköznapok semmitmondó csacsogásába ágyazottsága áll.

A drámaíró és a színház számára talán a „szürke hétköznapok” jelentik a legnagyobb kihívást, hiszen a realitás alaktalanságát kell formába önteni, megtartva a könnyen akár színháziatlannak tűnő üresjáratokat, mellébeszéléseket, hangsúlytalanságokat, mert azok jellemzik igazán kisemberi mindennapjainkat. Venclík az elveszett paradicsom metaforájával igyekszik egyetemesebbé nyitni a „niemand-sorsokat”: hiányként mindig ott csillog a teremtés csodája a két ember jelentéktelensége mögött.

Gágyor tulajdonképpen nem vesz tudomást erről a szerzői szándékról és az ellenkező irányba indul el, rendezőként a darab férfi–nő problematikáját emeli modellé, mikor az Apostol együttes háziasszony-ríkató slágerének sparhelt-szentimentalizmusával ütközteti Ádám és Éva kapcsolatát, tehát – szerinte – hazugságot az igazsággal. Ezzel azonban nem kétfajta minőséget ütköztet, csak megkettőzi a darab mikrokozmoszának esendőségét. Az Éden Szálló metaforáját sem díszletben, sem színészi akciókban, hangsúlyokban nem teremti meg.

Čerťanská Dagmar díszlete egy dívány, két karosszék és egy asztal a fekete horizont előtt. Huzatcserékkel próbál szimbolikus funkciót is betölteni – a kárpitminták az évszakokat idézik, megfelelve az emberi életkoroknak: az öregkor a tél, a fiatalság a tavasz és közötte a hervatag ősz, és a tomboló nyár. Két probléma keletkezik így. Egyrészt még feltűnőbbé válik a bútorok szedett-vedettsége és a játéktér jellegtelensége. Másrészt, mivel a darabkezdő öregkori dialógus elé került a történetkezdő kamaszdialógus néhány mondata, fölvetődik a kérdés: amikor a két színész bejön „átépíteni”, miért civilként teszi ezt, ha a játék keretet kapott, miért nem kapott funkciót a jelenetek közötti jelenlét?

Gágyor igazi pedagógus rendező, mindennél jobban érdekli saját maga és színészei magánéleti és társadalmi örömeinek és traumáinak megtalálása egy adott színdarabban. Ez kihat a darabválasztásra; nem is a szöveg, de a probléma minősége érdekli. Ilyen szempontból akár terápiás célzatúnak is tekinthetők előadásai, hiszen lemond a látványos vagy éppen szimbolikus eszközökről, és a dialógus gyönyörében, a párbeszéd örömében mártózik meg. A pszichológiai realizmus eszközeivel teremteti meg két remek színészével, Tóth Ritával és Gál Tamással a karaktereket, ez az út azonban ennél a darabnál kicsit visszás eredményt szül, hiszen helyenként súlyossá, „egzisztenciálissá” teszi a banalitás határán mozgó jeleneteket. Akkor kitűnő a játék, mikor a kisemberi esendőségek bizarr etűdökbe rendeződnek, az urnaként jelenlévő férj kiváltotta zavar, az óvszerfelhúzás kálváriája kitűnő arányérzékkel lett eltalálva. Nagyon jó, mikor a színészek a szövegeket hangszerszólamokként kezelik, és szinte megfosztva a szavakat lexikális jelentésüktől, a jelenlét melódiájává változtatják.

Gál Tamás akkor van igazán elemében, mikor akusztikusan stilizálhat és beszédmódokba, ritmusokba vetítheti a figura küzdelmét a helyzetekkel, vagy éppen hang nélküli motozásaival, gesztusaival jellemez. Tóth Rita az elfojtott őrületet, a hisztéria előtti pillanatok vergődését érzi át igazán, a lelki válságok szuggesztív megjelenítésére képes.

Gágyor mintha a személyesség vallomásáig akart volna eljutni, Venclík azonban nem a lelki kitárulkozás mélybugyrait írta meg, hanem fanyar ujjgyakorlatokat kínál színházi teremtésre. A rendezőnek meg kellett küzdeni a stilizáció kihívásával, hiszen ugyanazok a színészek játszanak különböző életszakaszokban járó embereket, s ez óhatatlanul magával von valamiféle mozgás- és beszédmódot. Emellett ragaszkodik a szinte civil, hétköznapian hiteles és aprólékos színészi játékhoz is, valamint nem tudja tökéletesen eliminálni a darab szimbolikus igényeit sem. Ezért az az érzésem, hogy érzékeny és tehetséges emberek vázlata ez az előadás, mely nem használja ki következetesen egy út lehetőségeit sem, és minden energiáját a színészvezetésbe fekteti, lemondva a színház kínálta más eszközökről.