A kiszolgáltatottság árnyalatai

Kényes és hálátlan téma a családon belüli erőszak – legfőképp azért, mert ami a zárt ajtók mögött, a „nyilvánosság kizárásával” zajlik, olyan, mintha meg sem történt volna.

Kényes és hálátlan téma a családon belüli erőszak – legfőképp azért, mert ami a zárt ajtók mögött, a „nyilvánosság kizárásával” zajlik, olyan, mintha meg sem történt volna. Akkor figyelünk fel igazán a problémára, ha a sajtó meggyötört, összetört testekről készült felvételeket villant fel, a statisztikákból pedig megtudjuk: az erőszakos bűncselekmények több mint kétharmadát a családon belül követik el. Megoldás – látszólag – nem létezik.

MINDENKI FELELŐS

Szlovákiában mindmáig nincsenek hivatalos adatok arra vonatkozólag, milyen méreteket ölt a családon belüli erőszak. Ennek az az oka, hogy a sértettek, valamint a tanúk csak az esetek mindössze két (!) százalékában tesznek hivatalos feljelentést; a felderítettség még ennél is alacsonyabb, csak tízszázalékos. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ötezer esetből csupán egyről szereznek tudomást a rendőri, a családvédelmi és a jogi szervek. A problémakörrel gyakorlatban is foglalkozó civil szervezetek munkatársai tudják csak felmérni, mennyire is rosszul állunk e téren. A rendőrségi közlemények viszont megdöbbentőek; a nők ellen elkövetett gyilkosságok háromnegyedét, a súlyos testi sértéseknek pedig a kétharmadát a háztartásokon belül követik el. Mintha csak a néphagyomány része volna az „aszszonyverés”.

Hogy mit tehet a sérelmet szenvedett egyén? Tűrhet. Esetleg a járási hivatal szociális osztályának munkatársához, jogászához fordulhat tanácsért. Segítségért nem, mert a válasz az esetek többségében az, hogy tegyenek feljelentést a rendőrségen. A rendőrség természetesen bizonyítékokat, tanúkat kér, de sok esetben a városi rendőrségre hárítja az ügy felgöngyölítését. Az érdeklődés szinte mindenütt megvan, hiszen a hivatalokban, a bűnüldözési szervek állomásain fizetett, képzett munkatársak ülnek, ám a részvétteljes vállvonogatásnál többre ritkán képesek. „Nincsenek meg az eszközeink arra, hogy közbeavatkozzunk – tudtam meg több helyen is, amikor azzal a kitalált indokkal jártam a hivatalokat, hogy a szomszédom lakásából gyakorta gyanús, dulakodásra utaló zajokat, veszekedést, kétségbeesett kiáltozást hallok. – Akkor hívjon fel bennünket, ha éppen bántalmaznak valakit. Különben nem avatkozhatunk közbe – mondták a rendőrőrsön. – De számoljon azzal, hogy a dulakodó házastársak szinte azonnal kibékülnek majd, és soha senki nem fogja tudni bizonyítani, mire is került sor.”

A családvédelem terén tevékenykedő társadalmi szervezetek felmérései szerint Szlovákiában minden ötödik nő fizikai erőszaknak van kitéve. Olyannyira szembeötlő ez az arány, hogy a jelenségre felfigyelt az Európa Tanács is. A tavaly készült (idei adatok még nem állnak rendelkezésünkre), Alvaro Gil-Robles tanácsos által előterjesztett jelentés azonban nem csak erre mutat rá, hanem a rendőri szervek tanácstalanságára és érdektelenségére is. Mint írja, csakis abban az esetben lépnek közbe, ha a „nézeteltérés” a tettlegességig fajul, s a felek valamelyike – általában a nő – testi sérülést szenved, maradandó nyomokkal.

Az esetek felderítését, illetve a következmények felszámolását az is nehezíti, hogy a rendőrség és a bíróság az áldozatot kizárólag tanúként kezeli, tehát csak addig érdekes, míg az eljárás során kihallgatható. Az a furcsa helyzet áll így elő, hogy míg a vádlottnak a törvényből adódóan sok mindenhez joga van, az áldozat jogaival senki sem törődik. Pedig a testi, lelki sérülés azzal nem szűnik meg, hogy az elkövetőt felelősségre vonják, esetleg megbüntetik. Míg a vádlottnak ügyvédet rendelnek ki, megfelelő bánásmódban részesül az eljárás során, a büntetés-végrehajtó intézetben pedig különösen nagy gondot fordítanak az emberi jogok betartására, addig a bűncselekmény áldozata kénytelen saját maga megszervezni jogi védelmét, tűrni a megalázó szembesítések egész sorát. Ez gyakorta nagyobb lelki traumát okoz, mint maga a bűncselekmény. A társadalom reakciója is nehezen minősíthető – az emberek többsége általában elfordul azoktól, akik erőszakos bűncselekmény áldozatává váltak. A részvét hiánya? Nem biztos. Egyszerűen nem tudják, hogyan viszonyuljanak a lelkileg sérült, magát számkivetettnek érző emberhez. Pedig segítő kezet nyújtani, csak egy kicsit is odafigyelni sohasem késő – mert a hallgatás még sose oldott meg semmilyen problémát.

IGAZSÁGOT MINDENKINEK!

Talán ebből az elgondolásból indultak ki mindazok, akik a kilencvenes évek második felében létrehozták az Erőszak Áldozatainak Segítése nevű polgári társulást. Vezetője, Jana Šípošová értékelte az eltelt fél évtized munkáját.

„A társulást elsősorban az az érdektelenség hozta létre, amely a bűncselekmények kivizsgálásában és a büntetőjogi eljárás lefolytatásában részt vevő szervek, illetve a társadalom részéről is tapasztalható. A szervezési munkálatokat követően 1997-ben nyitottuk meg az első olyan központot, ahol lélektani és jogi tanácsokkal láttuk el az erőszakos cselekmények áldozatait. Főképp olyan személyek fordultak hozzánk, akik nem tudtak eligazodni a jogi szabályok útvesztőiben, de – sajnálatos módon – az utóbbi időben egyre több az olyan klienseink száma, akik a családon belül erőszak áldozataivá váltak. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy az ilyen embereknek jó szóra is szükségük van, és a mi központjainkban erkölcsi támogatásban is részesülnek. A nők többsége élete folyamán valamilyen módon kapcsolatba kerül a családon belüli erőszakkal, és nincs, aki segítséget nyújtson nekik. Ezt az űrt próbálják a munkatársaink kitölteni.

Időközben felvettük a kapcsolatot az e téren tevékenykedő külföldi szervezetekkel is, 2000 óta tagjai vagyunk a Segélyszervezetek Európai Fórumának, s így alkalmunk nyílik részt venni a nemzetközi konferenciákon, találkozókon. A nyugati államok nagyobb tapasztalatokkal rendelkeznek e téren, mivel a demokrácia, így az áldozatok jogainak érvényesítése is náluk régebbi keletű dolog. A jogrendünkben beállt bizonyos változások azt vetítik előre, hogy egyszer talán mi is felzárkózunk hozzájuk, ám míg eljön az idő, amikor mindenkinek egyforma mércével fogják mérni az igazságot, addig forduljanak hozzánk bizalommal az ingyenes 0850/111 321-es telefonszámon.”

HA ÖSSZEESKÜSZIK ELLENÜK A VILÁG

Mindenkinél kiszolgáltatottabb helyzetben vannak a gyerekek; azok, akiket áldásként kapunk. Mit tehetnek ők, ha összeesküszik ellenük a világ? Az a világ, amelyet életük első éveiben csak és kizárólag a szülők jelentenek?

A gyermek jogainak sérthetetlenségét az államnak kell garantálnia. A gyermekorvos, a pedagógusok, a gyermekpszichológusok, a szociális dolgozók, a rendőrség, az ügyészségek mind felelősségre vonhatók azért, hogy a gyermekek ellen elkövetett jogsértések, erőszakos bűncselekmények „diszkréten” a szőnyeg alá vannak seperve. A kínzásnak ugyanis rengeteg formája van, és nem feltétlenül csak a verés és bántalmazás tartozik ebbe a kategóriába. Az éheztetés, a higiéniai feltételek hiánya mind komoly problémák kútfője lehet. De nem árt megemlíteni a lelki terrort sem, amely nem csak a gyengébb szociális háttérrel rendelkező családokban üti fel a fejét. A legáltalánosabb nézőpont az, hogy a gyermeknek minden esetben meg kell felelnie a szülő(k) elvárásainak. Tanuljon jól, ne legyen vele sok baj, ne háborgassa a környezetét, mert különben...! Egy nemrég készült felmérés szerint az ország felnőtt lakosságának mintegy 69 százaléka a mai napig úgy gondolja, hogy egy-két pofon bármikor helyénvaló, ha a szülő úgy gondolja. Tíz százalékuk arról is meg van győződve, hogy a gyerek „jobb belátásra térítése” érdekében „segédeszközök” is igénybe vehetők. Két százalék azon a véleményen van, hogy akár az ételt is meg lehet tagadni a gyermektől „neveltetése érdekében”. Ne is csodálkozzunk hát azon, ha a gyermekotthonok és -kórházak lassan megtelnek alultáplált, lelkileg sérült gyermekekkel, a városok utcáin pedig egyre több a hajléktalan, otthonról megszökött kiskorú.

Kovács László professzor, a pozsonyi Egyetemi Gyermekkórház szakorvosa szerint a gondok gyökerét a társadalmon belül beállt változásokban kell keresni.

„Bár Szlovákiára vonatkozó pontos adatokat nem ismerünk a családon belüli erőszak, ezen belül is a gyermekek bántalmazásának elterjedtségéről, a Nyugat-Európában közzétett adatokra, valamint a gyakorlatra támaszkodva azt mondhatom, hogy e téren mi sem maradunk le a Nyugat mögött. A pszichés zavarok mellett minden bizonnyal a társadalom átrendeződése is közrejátszik abban, hogy a szülők a testi fenyítéshez folyamodnak. Sokakban a szociális bizonytalanság kilátástalanságot, tehetetlenséget ébreszt, és egyszerűen azokon vezetik le a dühüket, akik nem ütnek vissza – a gyerekeken. Talán ezzel is magyarázható, hogy a legtöbb ilyen eset éppen a gyengébb szociális réteghez tartozó családokban történik.

A testi bántalmazásnál is nagyobb méreteket ölt a pszichés bántalmazás, a lelki terror alkalmazása. Ez ugyanis már nem csak a lecsúszott rétegre jellemző, hanem azokra a látszólag rendezett körülmények között élő családokra is, ahol túl nagy követelményeket támasztanak a gyermekekkel szemben.

Az orvosi gyakorlat során találkoztam olyan esetekkel, amikor a gyermeket nem a »szokásos« módon, tehát nem ütlegeléssel bántalmazták, hanem úgy, hogy nem biztosították számára az alapvető létszükségleti igényeket kielégítő feltételeket. Egy gyereknek nem csak az ütés fáj, és nem csak az okoz neki testi sérülést, ha beleoltják a cigarettavéget; az éheztetés, a bezártság ugyanolyan következményekkel járhat.”

A MEGOLDÁS ODAÁT VAN?

Az „odaát” kifejezés jelen esetben nem valamiféle misztikus, az X-aktákból ismert helyet takar. Európa nyugati felén, úgy tűnik, megtalálták a megoldást.

Németországban 2000-ben lépett érvénybe az a családvédelmi törvény, amely kimondja, hogy az erőszakot elkövető egyénnek távoznia kell a lakásból. A sértett tehát gyorsított bírósági eljárás útján kérheti a használati jog érvényesítését a közös lakásra. Ausztriában a rendőrség kitilthatja az agresszív „felet” a lakásából akár tíz napra is, de megtilthatja a sértett fél lakhelyének megközelítését is. A tengeren túl, Kanadában ennél is előbbre vannak – ott a rendőrség tesz feljelentést, ha felmerül a családi környezetben elkövetett erőszak gyanúja. Törvényeik lehetővé teszik, hogy a sértett fél három hónapon keresztül használhassa a lakást, miközben az „agresszort” kötelezik pszichológiai tanácsadó látogatására.

Minálunk ez a viszonylagos biztonságot nyújtó szociális háló nem létezik. Ha megvolna, legalább fel lehetne térképezni azokat a veszélyeztetett rétegeket, családokat, ahol minden bizonynyal jelen van az erőszak. Csak mindenki mélyen hallgat róla.

Mert minden gyarlóság és bűn közül a magáét érzi mindenki megbocsáthatónak.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?