A keresésről és találásról

A kagyló megpillantott egy gyöngyszemet, mely az óceán talaján fekvő szikla hasadékába hullott. Óriási erőfeszítések árán valahogy kiszedte a gyöngyöt, s maga mellé helyezte egy levélre. Tudta ugyanis, hogy az emberek gyöngyöt keresnek, ezért azt gondolta:

– A szemük majd megakad a gyöngyön, s engem békén hagynak.

Hanem amikor felbukkant egy gyöngyhalász, annak a figyelme a kagylók keresésére irányult, s nem levélen nyugvó gyöngyszemekre. ĺgy aztán felkapta a kagylót, amelyben történetesen nem volt gyöngy, s hagyta, hogy az igazgyöngy visszaguruljon a sziklahasadékba.

Tudod pontosan, hogy hol kell keresni. Ez az oka annak, hogy nem találsz rá Istenre.

Egy asszony a bankban megkért egy alkalmazottat, hogy váltson be neki egy csekket. Az az ügyviteli előírásokra hivatkozva kérte a személyi igazolványát.

Az asszony levegőért kapkodott. Végül is nagy nehezen kinyögte:

– De Jonatán, én vagyok az anyád!

Ha azt hiszed, hogy ez nevetséges, hogyhogy te nem ismered fel a Messiást?

Egy férfi próbavadászatra vitte az új vadászkutyáját. Mindjárt lőtt is egy vadkacsát, ami beleesett a tóba. A kutya a vízen járva fölkapta a kacsát, s odavitte a gazdájához.

A férfi majd hanyatt vágódott megdöbbenésében. Lőtt még egy kacsát. Megint, miközben ő a csodálkozástól a szemét dörgölte, a kutya vízen járva odahozta a kacsát.

Nem mervén hinni a szemének, a férfi másnap elhívta a szomszédját. De ismét csak, ahányszor ő vagy a szomszédja lőtt egy madarat, a kutya a vízen járva hozta eléjük a zsákmányt. A férfi nem szólt egy szót sem. A szomszédja sem. Hanem amikor már nem bírta magát türtőztetni, a férfiből kitört:

– Észrevettél-e valami különlegeset ezen a kutyán?

A szomszéd elgondolkozva dörzsölte az állát.

– Igen – szólt végül–, most hogy így mondod, igen. A nyavalyás nem tud úszni.

Nem arról van szó, hogy az élet nem lenne tele csodákkal. Sokkal többről: az élet csodálatos, és aki megszűnik ezt magától értetődő-nek venni, rögtön meg is látja.

– Milyen okos kutyád van! – mondta egy ember, amikor meglátta a barátját a kutyájával kártyázni.

– Nem is olyan okos, mint amilyennek látszik – hangzott a válasz. – Ha jó lapja van, azonnal csóválni kezdi a farkát.

Nagypapa és nagymama összevesztek valamin, s nagymama annyira dühbe gurult, hogy nem szólt többet nagypapához. Másnap nagypapa már teljesen megfeledkezett a vitáról, de nagymama továbbra sem figyelt rá, és nem is szólt hozzá. Tehetett a nagypapa akármit, nem tudta a párját kihúzni sértődött hallgatásából.

Végül is nagypapa hozzáfogott turkálni a szekrényekben és a fiókokban. Miután ez így ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát:

– Mi az ördögöt keresel? – kérdezte dühösen.

– Istennek legyen hála, megtaláltam – mondta nagypapa hamiskás mosollyal. – A hangodat.

Ha Istent keresed, keresd valahol máshol.

Amikor az ördög látta, hogy egy kereső ember a Mester házába lép, elhatározta, hogy minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy visszafordítsa az igazság keresésétől.

Ezért aztán minden lehetséges eszközzel megkísértette a szegényt: gazdagsággal, kéjvággyal, hírnévvel, hatalommal, tekintéllyel. A kereső azonban annál sokkal jártasabb volt a lelki dolgokban, és vágyódott is a lelkiség után, így könnyen le tudta győzni a kísértéseket.

Hanem amikor a Mester elé került, egy pillanatra meghökkent, mert a Mestert egy kárpitozott székben találta, tanítványai pedig a lábánál ültek.

– Ebben az emberben nincs semmi alázatosság, ami pedig a szentek fő erénye – gondolta magában.

Később még más dolgokat is megfigyelt a Mesteren, amelyek egyáltalán nem tetszettek neki. Egyrészt a Mester alig méltatta őt figyelemre.

– Biztosan azért, mert én nem hízelkedem neki, mint a többiek – mondta magában.

Másrészt az a ruha sem tetszett neki, amelyet a Mester viselt, és a kissé öntelt mód sem, ahogy beszélt. Mindez arra a következtetésre vezette, hogy rossz helyre jött, s keresését máshol kell folytatnia.

Ahogy kilépett a teremből, a Mester, aki látta, hogy az ördög végig ott ült az egyik sarokban, ezt mondta neki:

– Nem kellett izgulnod, Kísértő. Tudod, hogy kezdettől fogva a tiéd volt.

Ez a sorsuk azoknak, akik Isten utáni kutatásukban mindent hajlandók elhagyni, kivéve Isten valóságáról alkotott elképzeléseiket.

Az emberek sohasem vétkeznének, ha tudatában lennének annak, hogy ahányszor csak vétkeznek, önmaguknak ártanak. Az emberek többsége túlságosan kábult ahhoz, hogy a leghalványabb elképzelésük legyen arról, mit is tesznek önmagukkal.

(Anthony de Mello: Szárnyalás)