A képzelet vad andalgásai

Froy Aagre zenéjére jellemző az áradó dallamosság és a rafinált kísérletező kedvA szerző felvételeA szaxofon nem tipikusan női hangszer, nem igazán gyakori, hogy nők választják ezt a zeneszerszámot. Froy Aagre tenor- és szopránszaxofonon játszik; klaszszikus és dzsesszzenei képzésben egyaránt részesült, és a norvég, tágabban pedig a skandináv dzsesszzenei élet egyik legígéretesebb tehetsége, nemcsak előadóként, hanem zeneszerzőként is. Csapata az Offbeat, mely jelen fölállásban két éve működik, az ő szerzeményeit játssza, melyekre jellemző az áradó dallamosság és a rafinált kísérletező kedv. Az offbeat szó egyik jelentése, hogy rendhagyó, s a fiatal norvég csapat esetében ez helyénvaló kifejezés. Az Offbeat rendhagyósága éppen az áradóan érzelmes és elegáns melodikusság, valamint a féktelen és csapongó játékosság közötti zavarba ejtő feszültségből adódik. Froy Aagre zenéje első hallásra erősen a dzsessz klasszikus hagyományaihoz kötődő zenének tűnik, de a hallgatót egyre inkább valami furcsa érzés keríti hatalmába a szerzeményeket hallgatva, szinte észrevétlenül bukkannak fel az andalító dallamok mögött, mellett disszonáns elemek, szinte parodisztikusan pofátlan gegek, nem várt kizökkenések, megtorpanások. Minden hivalkodás nélkül bomlik fel egy „simogató, cirógató dallam” szabad asszociációk „hadonászásává”. Froy Aagre különös képessége hiteles és elmélyült, de mégis dúdolható dallamokat teremteni ebben a fülbemászó, tetszetős, egyszeri használat után „eldobandó” melódiákkal elárasztott világunkban.

Az Offbeat eddig egy lemezt adott ki, az ipolysági koncerten a tizenkét számból ötöt mutattak be a tavalyi, Katalyze címet viselő CD-ről. A koncerten a lemezen szóló szárnyas zongora helyett (szervezési okokból is) egy Fender elektromos zongorán játszott a billentyűs, Andreas Ulvo Langnes. Ez a hangszer még jobban fölerősítette a zenész provokatív, eklektikus hajlamait. Froy Aagre szépséges dallamai mögött ott kukorékolt, szambázott, repetitíven szorongott, vagy éppen orgonaszerűen patetizált, esetleg lenyűgöző alázattal leheletfinoman „csak” atmoszférahátteret teremtett Langnes zongorajátéka.

A dobokat Freddy Augdal kezelte, és ritkán jut a hallgatónak ilyen egyértelműen az eszébe a dobokat hallgatva a „fantáziadús” jelző. Mindenben kiszolgálva a kompozíció egészét, Augdal mindig megtalálta azokat a réseket, melyekbe befészkelve magát nagyon izgalmasan feszíthette szét a ritmushangszer adta kereteket. Mindig tudott meglepetést szerezni, ott folytatni egy ritmussort, ahol senki se várta volna, arra terelni az improvizációt, ahol a négy hangszer teljesen egyenértékű partnerként verseng egymással. A zongora és a dobok egészen lenyűgöző duókban játszottak el egy-egy témával, bizarr és szellemdús párbajaik egészen különleges hangzásvilágba vezettek el. Szikárság és féktelenség csereberélődött a két zenész között.

Az Offbeat nagybőgőse, Roger Williamsen más kötelezettségei miatt nem tudott Ipolyságra jönni, helyette Audun Ellingsen bőgőzött. Ellingsen játéka is eltért a hagyományos nagybőgőhangzástól, sokkal éneklősebben, teltebben szólt, szinte történeteket mesélt, nem hagyta magát a háttérbe szorítani. Lassú, szélesen hömpölygő melódiái, vibráló, meleg színei a szaxofon mellett biztosították az érzelmességet, mely soha nem csapott át érzelgősségbe, önmagától meghatódó maga-gyönyörködtetésbe.

A szerzemények gyakran kaptak egy-egy tájra utaló címet: Szélárnyékos völgy, Norvég hegyek, Vidék, Eltérő Paradicsom. De ezek a zenék mindig a hely démonait is megelevenítik, a himnikus, emelkedett, rajongva csodáló részek mellett talán Ibsen Peer Gyntjének mindent torzítva látó trolljaira is utaló, bizarr északi „tündérbuli” zajongása is körvonalazódik. Titokzatos lények kapnak testet a zörejekre-zajokra széteső motívumok által. A szaxofonos pici cintányéron seprűzik, a nagybőgős dobverővel reszeli a húrokat, a billentyűs teljesen elszabadul, körkörösen viháncol, és elhalóan sóhajtozik, a dobos már minden ritmusnak ellentmondva áll le vagy éppen folytatja a legabszurdabb pillanatokban, s az elszabaduló „trollhaza”, ha viszsza is talál a tűleveleken megcsillanó napfény varázslatához, kérdésekkel fejezi be: Hol jártunk? Mi történt velünk?

A szerzemények egy másik csoportja, mint példul az Átmenetek, a Jelenlét, az Egyszeriség absztraktabb kiindulópontokat kínáltak. A könnyed és a mély, a szép és a nyugtalanító, az áriaszerűen tökéletes és a széttöredezetten bizonytalan mind-mind helyet kaptak a témákban. Az egyik kompozícióban lassú vonaton utaznak velünk, hogy elérjünk addig az állomásig, ahol hálát adnak a dallamért. Befogadható zene, ezernyi titokkal, hátradőlésre és izgatott fülelésre egyaránt alkalmas. Egyszerre keresi még saját világát, de nagyon jól érzi magát a tapogatózás izgalmas útján, és otthon érzi magát a meglelt részletekben. A progresszív muzsikálás igazi képviselőjeként, mindent megad Froy Aagre egy-egy dallamért, tele érzelemmel, szépséggel, de soha nem habozik letérni az andalító utakról, és nagyon közelről vizsgálni egy-egy különös részletet. A muzsikálás öröme a hagyományban lubickolást és a szabadságba belefeledkezést egyaránt jelenti, nem laboratóriumi, alkimista ambíció, pusztán emberi kíváncsiság vezérli a zenészeket. Rajongani a láthatóért és rákérdezni az érezhetőre, ez az oszlói formáció sajátossága és erőssége, és az a hallatlan technikai biztonság és újítási készség, ahogyan hangszereiket kezelik.