Nagyjából tavaly ilyenkor Peer Krisztián 42 című könyvével léptem e rovatba, s búcsúzóul megint egy olyan verseskötettel foglalkozom, mely valamiképp a trauma elbeszélhetőségének/elbeszélhetetlenségének kérdéseit feszegeti. Keretes szerkezet, de ez a biztos.
Simon Márton Rókák esküvője című kötete sok szállal kötődik az életmű korábbi tételeihez. El tudok képzelni egy olyan olvasatot, amely a nagy sikerű első kötet – Dalok a magasföldszintről – folytatásának, vagyis az anya-elvesztés nyomán feltáruló traumatizált, hiánnyal és hiátusokkal teli élettörténet keretei között helyezi el az új kötet verseit. De el tudom képzelni azt is, hogy az új könyv verseiben a Polaroidok technológiai fragmentáltsága íródik bele egy szinte önműködő tudatfolyam áramába. Szóval, nem tartom lehetetlennek, hogy a Polaroidok egyik fragmentumát helyezzük az értelmezése elé: „Nem vers, / csak tanítom beszélni a / szorongásaimat.” A kötet hat ciklusra oszlik, és nyilván egy szorosabb olvasat rejtettebb összefüggéseket is felfedezhet az így létrejött csoportok között. Ugyanakkor számomra (primer olvasatban legalábbis) az egésznek a zajlása az, ami figyelemre méltó. Tudatfolyamot mondtam fentebb, de ez a kifejezés egy kissé egyoldalú: a versekben működő zajlásnak ugyanis a beszélő egyszerre lesz reflektáló alanya és (el)szenvedő tárgya; korszerűbben (és pontosabban) szólva: a tapasztalatok narrátora és médiuma.
A megszólalás aktusa maga központi kérdése a kötetnek; egyik legjobb versében (Van) egy képzeletbeli dialógusban fordul a temetőben nyugvó anyához, majd problematizálja is e megszólalást: „Hadd halásszak ki a hideg, zavaros tükörből / néhány primer közlést. / Sár lettél. Tele van veled a szám.” De ha csak egy pillantást vetünk akár a cikluscímekre (Hívása fontos számunkra, A sivatag olyan terület, melynek vízháztartása állandóan veszteséges, Idáig), akár néhány verscímre (. Mov, ERROR 404, Szer, Hallgatási gyakorlatok), már ezekből is gyanút foghatunk, hogy itt a megszólalás nem-humán kérdései kerülnek elő. De talán a legbeszédesebb cím az utolsó ciklusnak jutott: Idáig jutott pár óra alatt az automatikus lejátszás egy versfelolvasástól.
A beszéd áttechnologizált jellegét példázza, hogy az idézett cikluscímek megismétlődnek a versekben (vagy fordítva) –, de mindig bizonyos távolságból, mintegy visszhangként (azaz egy következő ciklusból hangzanak vissza). Egy példa: „A narrátor elhallgat. A kamera megáll” a kötet negyedik versében szerepel, s majd az utolsó előtti ciklus címében ismétlődik meg, azonosan. Ezek a fáziskésések, eltolódások, elhalasztások a primer beszéd lehetőségét teszik kérdésessé. Ez vonatkozik a narrátor önnön létezésére is: „Mindjárt mehetünk, csak még / ott állok annál a fánál.” Ebből a szempontból érthető az említett primer beszéd is. A narrátori tudaton átmorajló kulturális törmelékfolyam – allúziók, idézetek, feliratok, kihasított párbeszédek, képek és emlékképek – gyakran prózába forduló, minden díszítéstől mentes nyelven, egyfajta automatikus írást prezentálva kerülnek lejegyzésre. S a könyv egyetlen hibája is a kollázsok összeillesztéséhez kötődik. Olykor keresettnek, túl direktnek éreztem a „kötéseket”, s hogy egy kritikusi klisével rukkoljak elő magam is a végén: minden magalapozottság ellenére e szövegáramot többször éreztem túlírtnak. De Simon Márton így is figyelemre méltó kötettel jelentkezett.
Simon Márton: Rókák esküvője. Jelenkor, 2018. 106. oldal.
Értékelés: 8/10
Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.