A Kalligram Pályi-számáról

S most, legújabban a friss Pályi András-szám, az író hatvanadik születésnapjára, némi spéttel, ahogy azt a körúton mondanák. Azt igazán nem állítanám, hogy mondjuk a Nádas-szám megszerkesztésével a redaktor urak valami egészen különös kockázatot vállaltak volna; sem gazdasági, sem szellemi értelemben. Nádas van ahol van, nevezzük röviden „európai hírű” írónak; egy különszám mindenképpen jár. No de Pályinak?! A vállalkozás kockázata ugyebár nagyságrendekkel nagyobb, s e tekintetben mindenképpen izgalmasabb. Hizsnyai főszerkesztő úr beköszöntőjében finoman utal arra, hogy Pályi András talán nem az őt méltán megillető irodalomtörténeti pozícióban helyezkedik el, még akkor sem, ha pályáját azért egy-két értő írás, elemzés is kísérte. Nádas Péter egy korábbi esszéjében hasonlóképpen vélekedett, amikor arról írt, hogy Pályi kevesek, egy szűk és finynyás irodalomértő réteg szerzője. Ha így van, a folyóirat még nagyobb kockázatot vállalt e számmal.

Gondoltuk-e néhányan, beleértve magamat és Pályit is, akár csak a nyolcvanas évek vége felé, hogy egyszer lesz egy magyar irodalmi lap, amely munkásságát ilyen reverenciával, valóban méltó módon fogja megünnepelni. Költői kérdés, a magam nevében azonnal válaszolok: nem gondoltam, holott éppen akkortól, az Éltem és a Másutt 1988-as megjelenésétől kísérem szerető figyelemmel ritka szépprózai megnyilvánulásait. Érdemes tehát e folyóiratszám olvasását nem az elején, nem a végén, hanem úgy közép tájon kezdeni, ott találhatjuk ugyanis Pályi Naplóját az Éltemről. Nem hosszú naplójegyzet, mégis, vagy épp tömörsége miatt, megrendítő írás: egy közel tíz éves vesszőfutás lenyomata. Annak a története, hogyan nem adták ki majd tíz éven át ezt a remek kisregényt, s még csak azt sem állíthatom, hogy kifejezetten politikai okok miatt (bár talán azok is közrejátszottak), sokkal inkább az akkori irodalomfelfogás tükrében botrányosnak ható mivolta miatt. Ez a Napló azonban nemcsak mint kordokumentum megrendítő, tehát nemcsak az érdekes benne, hogy mik történtek a létező szocializmus utolsó bő évtizedében. Legalább ilyen fontos – ha nem fontosabb – az, hogy mi történt magával Pályival ebben az időszakban, mégpedig belül. (Ez a belül persze jelen esetben aligha választható el a „külsőtől”.) Nem más, mint az a, normális körülmények között megszokott, mindennapi tragédia, hogy a szöveg elválik szerzőjétől, s magára marad; igen, ha ehhez az eltávolodáshoz megvan a megjelenés. De ha tíz éven át kell kínlódni, s úgy következik be ez az elkülönböződés, a megjelenés reménye nélkül – akkor az szomorú történet, mint ahogy ezt a rezignációt éreztem e Naplóban is.

A számból kihámozható szerkesztői szándék tehát mindenképpen az volt, hogy a múlt – a korábbi csekélyebb olvasói elfogadottság vagy éppen a szűkösebb recepció – ellenében felhívja a figyelmet az életműre egyfelől, másfelől szélesebb körű irodalmi, irodalomtörténeti és -elméleti kontextusba helyezze azt. Azaz, mintegy bevonja Pályi életművét az uralkodó irodalmi kánonba. Nem könnyű ügy, bár dicséretes vállalkozás; Hizsnyai főszerkesztő úr beköszöntőjében örömmel kiáltja világgá, hogy érzése szerint a vállalkozás sikeres volt, a szám főként fiatal irodalomtudósai teljesítették a feladatot, s bebizonyították, hogy a Pályi-szövegek az újabb prózaelméleti és poétikai iskolák eredményeinek és eszközhasználatának fényében is működnek. Félreértés ne essék, nem ironizálok. Nekem személy szerint is élvezet volt olvasni, hogy milyen komoly, mélyen elemző tanulmányokat inspirált Pályi prózája. (Összességében egy kismonográfiát tennének ki; talán nem tévedek, ha azt látom, hogy a szerzők egyikének {nevet nem mondok} részletes, a teljes életmű igen alapos ismeretéről tanúskodó, koncepcionálisan is tágas tanulmánya valóban egy készülő kismonográfia alapjául szolgál.) Legfeljebb azon somolygok ismételten, hogy Pályi az irodalmi létezésmódjának egy másik aspektusát is felveti legújabb könyvének címadó írásában; mégpedig imígyen: „nincs valóság a képzelet felszabadítása nélkül – és nincs képzelet a valóság felszabadítása nélkül. Mármint az irodalomban. Amiből mellesleg következik, hogy az alkotás legfőbb kerékkötője a kánon; ez különösen annak, aki – mint e sorok írója is – állandóan kanonizált értékekkel igyekezett mérni magát, s minduntalan kikötött annál a konklúziónál, hogy »nem vagyok író« sorsfordító felfedezés volt.” Nem mellesleg, Pályi ezt Mészöly Miklós 80. születésnapja alkalmából írta, arról az íróról szólván, aki nem hagyományos értelemben mestere is volt. A rövid írás végkicsengése ugyanis, hogy a kánonba kerülés egyúttal az önazonosság elvesztésével is jár. Értelmezésében így Mészöly nem a Kossuth-díjas, klasszikus, nemzeti kánonba illeszkedő író, hanem az a másik, aki „minden kánonok felsebzője”. Pályi maga is ilyen, s erre az itt olvasható tanulmányok mindegyike erősen figyelmeztet. Ez persze még mindig nincs ellentétben azzal, hogy – ha másért nem, hát az elismertségért, a közismertségért – mégis csak a mai kánon vagy kánonok részévé tegyük. A kitűnő írások szerzői alapos munkát végeznek: feltárják a Pályi-próza narratív jellegzetességeit, s e közben mélyreható világképi elemzéseket is kapunk némelyiküktől, sőt, arra is van szerény példa, hogy egyrészt kijelöljék irodalomtörténeti rokonait is, másrészt a befogadhatóság körüli lehetséges veszélyekre is felhívják a figyelmet. Azt gondolom, igazi író ennél többet már nem is kívánhat. Én mégis szkeptikus maradtam kissé; s ezzel a nekem oly kedves szerzőt is szeretném egyúttal megnyugtatni: nem kell félni, látom, hogy vannak még titkai, melyekhez talán soha nem fogunk hozzáférni. Például ahhoz, hogyan lehetséges az, hogy modern, sok rétegű prózát ír, miközben minden kiindulási pontja ezzel éppen ellentétes, hiszen szövegei mindig a teljességre, az egységre irányultak, s tételezik is ennek lehetőségét. Vagy egy másik aspektusból például ahhoz, hogy a modern magyar epika – némi leegyszerűsítéssel állítom ezt – két nagy forrásához úgyszólván semmi köze: a Krúdy képviselte anekdotikus-metaforikus, és a Kosztolányi képviselte lélektani-metaforikus prózaváltozatra gondolok. E kettőbe nagyjából mindenki beilleszthető, kis túlzással csak Pályi nem. Úgy tűnik, lesz még munkája – ahogy mondani szokás – eljövendő korok kritikusának, irodalomtudósának. Ha Pályi készülő új regényének szövegére és elbeszélésmódjára gondolok, akkor különösen. Kedves szerzőnknek hát nem kell félnie, a kanonizálás elől azért még van hová bújnia. Igaz, úgy látom, hála istennek, már nem sokáig. S hogy ez így van, így lehet, az éppen ennek a gazdag, az életmű előtt nem egyszerűen fejet hajtó, de tisztelettel és szeretettel elemző, sok-sok értéket felvonultató Kalligram-számnak is köszönhető; melyet ajánlok minden Pályi Andrást kedvelő-szerető olvasó figyelmébe.