A jó humor

Mikor tavaly szilveszterkor a pozsonyi Kecske utcában egy tizenkét éves srác a lábam előtt robbantott fel egy petárdát, amolyan szórakoztató pirotechnikai terméket, egyáltalán nem találtam a dolgot szórakoztatónak. Meg is kérdezte: Mi van, nincs humorérzéke? Később neki sem lett nevethetnéke, mikor nyomatékosan kifejtettem, hogy a hasonló jellegű vicc a rosszindulat jele, s mérföldekre van a minőségi humortól. A jó humor ugyanis alapvetően eltér a mi szilveszteri tereink kirobbanó féktelenségétől, a csillogó-villogó televíziós show-műsorokról már nem is beszélve. A valódi humorérzéket már a középkori szent és filozófus, Aquinói Tamás is dicsérte – a nyílt szellemesség és a tiszta emberi szív jelének tartotta. Sőt Jacques Maritain szerint „a humortalan civilizációk saját pusztulásukat okozzák”. A humor ugyanis olyan képesség, mellyel felülnézetből látjuk a dolgokat, s mely által velősen tudjuk megfogalmazni a belső összefüggéseket. Tehát alapvetően különbözik a féktelen vigalomtól, mely feledtetni akarja egy időre a világot, s különbözik a petárdák nagy üres durranásától is. A humor inkább a lélek fogékonysága, mely különös képességgel ragadja meg a dolgok lényegét.

Felülmúlhatatlan humorérzékkel megáldott ember volt például XXIII. János pápa. Az év utolsó óráiban ihletet meríthetünk híressé vált replikájából, mely meglepő döntésével függ össze, mégpedig: összehívni a II. vatikáni zsinatot. Az egyik prelátus akkor felvetette, hogy a zsinat semmiképp sem kezdődhet 1963-ban. A pápa nyomban kész volt a válasszal: egyetért, mert már 1962-ben el kell kezdődnie.

A főpapi méltóság kételkedése és a pápa elszántsága két ellentétes, titokzatos erőt képvisel, mely mindnyájunkban harcot vív – az új év küszöbén állva is. Tudjuk ugyanis magunkról (ahogy a pápa tudta akkor az egész egyházról), hogy a következő évben „kellene” tennünk bizonyos alapvető lépéseket, melyeket az elmúlt esztendőben újfent sikeresen elhalasztottunk. Csakhogy a mi lelki kényelmünk igazolva magát az elmúlt időszak csalódásai által, lemondóan azt sugallja, a változás úgysem sikerülhet még több év múlva sem. Ám valamiféle más hang vitatkozik ezzel bennünk, mondván, bizony, talán éppen ez az új év lehet majd igazán Új.

Az egyszeri komikus nagy előszeretettel döbbentette meg ismerőseit újévi köszöntőjével, melyben szívből kívánt nekik „átlagos új esztendőt”. A csalódott, kérdő tekintetek láttán bővebben is kifejtette: „Igen, azt kívánom neked, hogy az új év átlagos legyen, azaz jobb, mint ez elmúlt, s rosszabb, mint ami majd aztán következik.” Micsoda szellemes kifejezése ez az állandó, évről évre történő növekedés szükségességének.

Szent Pál sportnyelven fejezte ki nagyon ötletesen filippieknek írt levelében: „felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van. ĺgy futok a cél felé, annak a hivatásnak a jutalmáért, amelyet Isten felülről adott Krisztus Jézusban.” (Fil 3, 13–14) E mondat szolgáljon alapul éjféli elmélkedésünkhöz, mikor fokozottan érezzük, hogy telik az idő, mikor talán előnyomakszanak csalódásaink az elmúlt évből, s ránk tör a bizonytalanság a jövőt illetően. A múltat Pál feledi. Felejtsünk vele mi is, mégpedig úgy, hogy kudarcainkat átadjuk Isten kegyelmének, meghagyva a termékeny tapasztalatot a későbbiekre nézvén. Csakis így tudunk nekifeszülni annak, ami előttünk van. Előttünk pedig lehetőségek vannak, 365 esély, hogy jóval és szeretettel töltsük meg az időt. Pál pontosítja, miért „feszül neki”, mikor egyszerűen csak „lépegethetne” is, vagy sétálhatna. Muszáj nekifeszülnie, hiszen a célt akarja elérni halaszthatatlanul, mihamarabb. A cél pedig Jézus Krisztus, ki egykoron mindenkinek, aki nekifeszül az életnek, önmagát kínálta fel biztosítékul a helyes irányra. Ő az út, melyen futunk, Ő az igazság, mely szerint nekifeszülünk, Ő az Élet, melybe már itt, a földön belekóstolhatunk, s teljességében halálunk után foghatunk föl. Csak attól függ minden, hogy az újévi fogadalmaink olyan indulást jelentenek-e, melyet valódi haladás követ, jelentőségteljes futás. Ő a belső béke alapja, melyre minden jó humor épül. S ez az említett János pápát nem hagyta el még a halálos ágyán sem. Bár gyógyíthatatlan betegségéről régóta tudomása volt, nem beszélt róla, s nem tűrte maga körül a bánatot. Utolsó pillanataiban is megpróbált mosolyogni, s felszólította a gyászolókat: „Ne törődjetek enynyit énvelem… Hisz készen állok a nagy útra. A koffereim becsomagolva, bármikor indulhatok…” Néhány óra múlva elkezdődött számára a valóban új, a szó szoros értelmében ÚJ, vég nélküli év.A szerző katolikus pap