A jó dráma egy jó pszichiáter

Gál Tamás és Czajlik JózsefSomogyi Tibor felvételeAz október közepén zajlott színház- és pódiumművészeti fesztiválon kilenc ország amatőr és hivatásos előadói vettek részt. Gál Tamással és Czajlik Józseffel közös munkájukról, a színházról, valamint terveikről beszélgettünk.

Griskovec monodrámáját ez év márciusában mutattátok be először Dunaszerdahelyen. Hogyan alakult azóta a Hogyan ettem kutyát? élete? Hányadik előadásnál tart?

Gál Tamás: Kicsit elszomorít bennünket, hogy márciustól mindössze öt előadásunk volt itthon, ha nem számítom a tíz dunaszerdahelyi karitatív előadást, amelyet 40-60 ember nézett esténként. Rengeteg helyen nem játszottuk még, szeretnénk elvinni a magyarlakta nagyobb városokba, egy dél-szlovákiai turnéra, és szívesen bemutatnánk Pozsonyban, meg a két kőszínházunkban, Komáromban és Kassán is.

Jeleztétek a hazai színházainknak is, hogy szívesen bemutatnátok náluk a darabot?

Czajlik József: Meghívtam a színházak képviselőit az előadásunkra. Komáromban el is jött a dramaturg, és felmerült, hogy esetleg játszanánk a Jókai Színházban is, de aztán nem történt semmi. Úgy érzem, egyfajta közöny uralkodik az itteni kőszínházakban. Biztos vagyok benne, hogy amióta Budapesten dolgozom, sokkal több darabot láttam a Tháliában és a Jókai Színházban, mint amennyit ők láttak abból, amit mi csináltunk. Van egy furcsa bezáródás, amit én teljesen fölöslegesnek tartok. Nyitni kellene, ki kellene tágítani a horizontokat. A mai színház már nem lehet összezáró, nem lehet rátarti. Mert a színház szerepe csak akkor erősödik meg, ha kommunikálni tud az emberekkel, ha közösségi, szellemi hellyé tud válni, és nem akkor, ha érződik belőle, hogy intézményként működik. Természetesen ennek vannak objektív okai, hiszen a színházak kénytelenek irányítani egy ilyen nagy építményt, viszont a felfogás is intézményes, és ezen kellene változtatni.

Erre szeretnétek törekedni az Epopteia Műhelyben, amelynek tulajdonképpeni első produkciója a Griskovec-monodráma?

Cz. J.: Dunaszerdahelyen egy stúdiószínházat, illetve művészeti központot szeretnénk kialakítani. Olyan helyet, ahol mindenfajta külső kényszerítő hatás nélkül azt lehet keresni a színházban, ami valóban érdekel minket, ami nekünk fontos. Ilyen szempontból a saját céljainkat keressük. Dunaszerdahelynek nem lehet olyan színháza, mint a komáromi Jókai színház, mert az betölti azt a szerepét, ami fontos a régió számára, azaz kielgíti egy szélesebb réteg igényeit. Viszont nincs a régióban kísérleti színház, olyasfajta kulturális mű?hely, amely feszegeti, vagy megpróbálja feszegetni a színházról alkotott tudás határait. Az Epopteia virtuális társulat lenne. Lennének alapvető mozgatói, akik a háttérben az ügyeket intéznék, illetve mi, akik a művészeti és a szervező munkát végeznénk, és konkrét darabokhoz vagy projektekhez, például workshopokhoz hívnánk alkotótársakat. De ez nem jelenti azt, hogy teljes egészében ebből állna a szakmai életünk. Az Epopteia Műhely a kísérletezések, az együttgondolkodás helye lenne.

Tamás, mennyit változott a darab azóta, hogy először játszottad?

G. T.: Teszünk róla, hogy alakuljon, változzon, mert minden fellépés előtt próbálunk. Szerintem a pesti siker annak tulajdonítható, hogy nagyon komoly próbánk volt előtte.

Milyen élményeitek fűződnek az előadáshoz?

G. T.: A kaposvári Munkácsy Gimnázium két előadásra hívott meg. Délelőtt diákoknak játszottam, este pedig a tanári kar és felnőttek számára volt előadás. Ebben a monodrámában Griskovec a saját élményeit, a csendes-óceáni flottánál eltöltött három évét írta meg. Véget ért a darab, taps, aztán valaki jelentkezett a közönség soraiból. Felállt egy kétméteres úr, és tört magyarsággal előadta, hogy ő is három évet szolgált a csendes-óceáni flottánál. A darab egyik részében azt mondja az elbeszélő, hogy amikor meglátta a tiszteket, azon gondolkodott, hogyan marad ott a tarkójukon a matrózsapka, aminek szemmel láthatóan le kellett volna esnie. És ott, Kaposváron a kétméteres orosz katona, Misa megmutatta, hogyan ül meg a matrózsapka a tarkón. Utána tovább sztorizott, vagy 25 percen át mesélte az élményeit. Tulajdonképpen továbbírta a darabot. Akik nem ismerték a monodrámát, azt hihették, hogy a darab második felvonása következett.

Cz. J.: Bárhol játsszuk, folyamatosan azt éljük meg, hogy az előadás után fórumok nyílnak, és az emberek elkezdenek mesélni az életükről, ömlik belőlük a szó. Ez annak tulajdonítható, hogy maga az író úgy képes az emberről beszélni, hogy nagyon mély pontokat érint meg, és megnyit bizonyos kommunikációs csatornát, kikívánkoznak belőlük az élmények. Ez nagyon közel áll ahhoz a színházi gondolkodáshoz, ami nekem tetszik. Hogy legyen értelme megérinteni egyfajta szellemiséggel az embereket, és az párbeszédre sarkalljon.

G. T.: És ez megerősíti bennem azt a meggyőződést, hogy a drámákra, a komorabb hangvételű darabokra igenis szükség van. Pár évvel ezelőtt ugyanis egy interjú során azt kérdezték tőlem, miért van szükség rájuk?. Akkor azt válaszoltam, hogy én például ha megnézek egy jó drámai előadást, utána átértékelődik bennem az egész életem. A jó dráma olyan, mint egy jó pszichiáter. Azokat a kérdéseket, amelyeket nem tudsz megválaszolni magadnak, megválaszolja helyetted a mű. Olyan gondolatokat, érzelmeket szabadít fel benned, amelyek visszaadják az életkedvedet. Hiába szomorú történet az, amit láttál.

Mennyi ideig lehet játszani egy ilyen monodrámát?

G. T: Ez a darab mérföldkő a pályámon. Rendkívüli kihívás, rendkívüli lehetőség, rengeteg öröm, rengeteg fájdalom. Nem tudom, meddig lehet játszani, de szeretném vagy 1500-szor.