A holnap már csak emlék…

Az átírt változat eredetileg Billy Aronson dramaturg ötlete volt, aki Jonathan Larson zeneszerzővel dolgozott a Bohémélet modernizálásán. Később Larson magára maradt, s évekbe telt, míg a musical elnyerte végső formáját. A több mint száz dalból 44 maradt (látva a pozsonyi előadást, ez is soknak tűnik), s 1995. január 25-én eljutott a bemutatóig. Talán az izgalom, talán az AIDS, amivel maga is küzdött, okozhatta, hogy a főpróba reggelén meghalt. A szülők kérésére megtartották a koncertszerű bemutatót, ami akkora sikert aratott, hogy alig egy hónap múlva már a Broadwayn játszották.

Puccinit a tizenkilencedik század végén a Párizs padlásszobáiban nyomorgó, háziurakkal hadakozó bohémek ihlették meg, s habár azóta látszólag nagyot változott a világ, száz év elteltével is ugyanazok a gondok foglalkoztatják a New York művésznegyedeiben élő fiatalokat. Ezen a környéken a legmagasabbak a bűnözési és az AIDS-es statisztikák, a lerobbant házakban narkósok, alkoholisták, leszbikusok és homoszexuálisok élik egyre reménytelenebb életüket. Itt élt Jonathan Larson is, akinek Stephen Sondheim volt a példaképe, a Rent megírásakor pedig a Hair sikerét látta maga előtt, nem véletlenül. A két darab egyébként is kísértetiesen hasonlít egymásra, ugyanaz a környezet, ugyanazok a lázadó fiatalok, a különbség talán annyi, hogy Larson változatában még kevesebb az esélyük.

Szlovákiába egy európai turné keretén belül jutott el a darab, de az eredetiből csak a svéd zenekar (Mikael Langs vezetésével) és a díszlet (Ellen Cairns) maradt meg, a rendező, Patrik Lančarič (akinek a napokban mutatták be az első filmjét is) még az eredeti változat koreográfusát, a horvát Igor Barberičet is lecserélte Silvia Belákovára. Ahogy a New York-i előadásban ismeretlen színészek játszottak, úgy a meghallgatás után itt is úgy döntöttek az alkotók, hogy kevésbé ismert fiataloknak adnak lehetőséget, s jól tették. Remek munkát végzett Milan Ješko is, aki a dalszövegeket fordította szlovákra. Érthető, jól énekelhető, könnyen megjegyezhető a szlovák szöveg, felüdülés a sok angol és cseh nyelvű musical után. (Az előadásban a cseh anyanyelvű színészek is szlovákul énekelnek.) Nagyon rossz választásnak bizonyult viszont a helyszín. Az Istropolis nagyterme alkalmatlan ennek a lerobbant New York-i helyszíneken játszódó musicalnek a bemutatására, s ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az alkotók minden igyekezete ellenére többnyire kívül maradunk a történeten.

A darab legfontosabb helyszíne egy hajdani lemezgyártó cég lepusztult épületének padlástere. Itt lakik együtt Mark (Vladimír Volečko), a kezdő dokumentarista és Roger (Dušan Vitázek, aki Viliam Csontossal felváltva játssza a szerepet), egy nemrég még sikeres rockzenész. Roger a közelmúltban vesztette el a barátnőjét, aki miután megtudta, hogy AIDS-es, felvágta az ereit. A társaság többi tagja már korábban elhagyta az épületet, Benny (Ján Slezák, akinek váltótársa a superstáros Peter Kotuľa) gazdag lányt vett feleségül, s paradox módon azzal foglalkozik, hogy ingatlanügyekben érdekelt dúsgazdag apósával felvásárolja a környező háztömböket, így azt is, amelyben valaha laktak. Mivel Roger és Mark nem tudnak fizetni (rent = lakbér), őket is kilakoltatással fenyegeti. Ekkor bukkan fel Roger életében Mimi (Michaela Horká), a sztriptíztáncosnő, de hiába a kölcsönös vonzalom (az előadás egyik legszebb dala a Gyújtsd meg a gyertyám), a fiú még emlékezvén előző tragikusan végződött kapcsolatára, elzárkózik a közelebbi viszony elől. Mark magányosan él, a telep életét dokumentálja. Volt szerelme, Maureen, az ifjú színésznő (Soňa Jányová) egy befutott ügyvédnővel, Joanne-nal (Linda Konrád) él együtt. A szűkebb társaság tagja még Tom Collins, filozófusprofesszor (Milan Ješko), aki otthagyva az egyetemi katedrát, viszszatér barátaihoz, ahol szerelmi viszonyba bonyolódik a transzvesztita Angellel (Petr Brychta). Ezek a kapcsolatok több-kevesebb intenzitással elevenek is az előadásban, szinte izzik Dušan Vitázek és Michaela Horká között, de a leszbikus pár is el tudja hitetni azt, hogy több van köztük a barátságnál; ugyanez sajnos nem mondható el Collins és Angel kapcsolatáról, amely főleg Milan Ješko indiszponáltságának köszönhetően még jelzésszinten sem működik. Az előadás dramaturgiája sem egységes, főleg az első rész tűnik hosszúnak, elnagyoltnak, a rendkívüli intenzitással megkomponált zenét nem bírja el a meglehetősen leegyszerűsített cselekmény, s a néző amíg élvezi a zenét, addig kikerül a cselekmény hatása alól. Sok zenetörténész ezért Larson darabját nem is musicalnek, hanem musicaloperának tartja, amelyben a rock- és popzene szinte valamennyi szövete felismerhető, a rhytm and blues, a soul, a rock and roll, a salsa, a funky, a gospel, a lírai ballada, de még tangóval is találkozhatunk.

Roger, hogy emlékei elől meneküljön, elhagyja New Yorkot, de miután megtudja, hogy Mimi is AIDS-es, visszatér. Az utcán élő, legyengült, beszélni is alig tudó Miminek elénekli azt a dalt, amit már oly régen szeretett volna megírni. A darab, ellentétben Puccini remekével, végül is happy enddel zárul, ugyanis Mimi életben marad, s a darab a Nincs másnap, ma élj című számmal zárul, amely ars poeticaként is értelmezhető: „Még itt vagy, még látlak, még így lesz él a dal! / de holnap már csak emlék leszünk és a vágy meghal.” (Miklós Tibor fordítása)