A hétköznapok örömei

Úgy érzem magam, mintha búcsúban lennék. Az udvaron a rég nem használt első, osztrák, saját kezűleg importált magnó diszkós hangzavarral szól. Alig akarom hinni, hogy a két itt nyaraló unokámat nem zavarja Lagzi Lajcsi, Kadlott és a 3+2 nótája. Jó nézni ritmusos mozgásukat, hallani fel-felcsattanó nevetésüket. A kiscicák is lassan kimerészkednek a traktor alól.

– Nagyi, nincs olyan pergős szoknyád?

Gumifűzés, derékra igazítás, némi régimódi divattanács.

Jó látni, ahogy oldódnak a stresszből, amit az első iskolában eltöltött év rájuk mért. Feledték anya hangját, aki csendre inti őket, hiszen apa éjt nappallá téve dolgozik egy multinacionális vállalatnál, s ha végre hazakerül, pihenni kell. Már öltöztetjük a főzőkanalat mikrofonnak. A nagyapával nézőkké válunk, s kezdődik a műsor. Bohóckodás, majd előkerülnek a szebbnél szebb gyermekversek, mondókák, dalok. A hangos kotkodácsolásra kilépnek szerepükből és egyszerre szaladnak a tyúkok felé. Nagyot sikoltanak. Az ól alatt valami mozog. Nem is egy! Kiderül, hogy sün költözött ide családostul. Adjunk neki enni!

– Nagyika, mit eszik a sün?

Egyszerre bölcsekké válunk. Tudni akarnak mindent, de nem csak az állatokról. Milyen volt az apukájuk, mikor kicsi volt, mivel szeretett játszani, maradt-e emlék kiskorából? Előkerülnek a rajzok, a fényképek. Ránk szürkülődik. A vacsoránál nincs vita, hiszen apukájuk kedvenc ételét eszik.

Varázslat történt? Nem tudom, mindenesetre ma nem fájt a fejem, de még az epeköveimre sem gondoltam.