A HAZAI KÖNYVTERMÉSBŐL

Félmúltunk antihősei

„A drámai szöveg mindig kétszer születik meg. Először akkor, amikor megírják és/vagy kiadásra kerül. Ahogy most ezek a drámák is. Másodszor pedig akkor, amikor eljátsszák őket. Mindkét megszületés nagyon fontos, de mivel tájainkon, meg – tartok tőle, hogy – másutt is, elég kevesen olvasnak drámát, így a második megszületés a fontosabb” – kezdi Soóky László A kóklerek forradalma című drámakötetéhez írt előszavát Kiss Péntek József. Soóky László, akit jó ideig elsősorban úgy ismerhettünk, mint aki ír a színházról, az utóbbi időben bizonyította, hogy a színháznak is képes írni. Túl van azon a bizonyos második megszületésen is, hiszen az öt drámai szöveget tartalmazó könyv utolsó darabja, A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd című derűs szomorújáték a színpadon is életre kelt Benkő Géza előadásában. A további négy ma még csak olvasható: fanyar mesék a kisebbségi sorsról, az elkótyavetyélt rendszerváltásról, értelmiségiekről és faluközösségekről... „A kisebbségi sorsban nincs semmi heroikus. Szeretnénk azt hinni, hogy misszió a mienk, s mi egytől egyig mindannyian hősök vagyunk, de az az igazság, hogy csak elszenvedői vagyunk a történet játszmáinak, s nem alkotói. A hősök döntéseket hoztak(nak), melyekkel kilépve a sodródásból, megváltoztatták saját sorsukat; másokét is. A túlélés nem hőstett. Ráadásul a szlovákiai magyar közösség túlélési mechanizmusa nem drámai, mellőzi a teátrális nagy gesztusokat, a világmegváltó felismeréseket, a merész és forradalmi kiállásokat” – ezt Varga Emese dramaturg írja a kötet utószavában, hogy tudjuk, merről közelítsünk Soóky drámai világához.

Soóky László: A kóklerek forradalma. Media Nova M, Dunaszerdahely, 2016. 184 oldal.

Átlátni az osztályt

Bodnár Gyula 1968-tól publikál a szlovákiai magyar lapokban: közel két évtizeden át volt az Új Szó kulturális rovatának szerkesztője, majd a Nap, a Csallóköz, a Katedra hasábjain olvashattuk cikkeit, recenzióit. Eddig hét önálló publicisztikai kötete jelent meg – tárcák, kisesszék, karcolatok, jegyzetek, riportok –, a nyolcadik irodalomtörténeti oktatási segédlet, melyet Tóth Lászlóval közösen írt és állított össze a második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalomról. Friss, Hátsó pad című könyve ismét publicisztikai válogatás, a fülszöveg tanúsága szerint „a tágabb értelemben vett pedagógia – gyerek, szülő, család, iskola, pedagógus, társadalom – gyakran gubancokkal teli »udvarában« született írásaiból” kínál egy csokorra valót. A címhez annyit fűz magyarázatként a szerző: az iskolában a hátsó pad jó tanulónak, rossz tanulónak egyaránt kitűnő hely, ahonnan be- és átlátható az egész osztály; nem mellesleg pedig, függetlenül a kötelező feladatoktól, az a hely, ahol írni is lehet. És persze az is a történethez tartozik: az itt és most együtt közre adott írások eredetileg Bodnár Gyula azonos című rovatában jelentek meg a Katedrában. A legkorábbi 1993-as datálású, a legfrissebb 2010-es. Az évszámok tulajdonképpen egy szempontból érdekesek: a Hátsó pad írásai azt bizonyítják, egyáltalán nem törvény-szerű, hogy a publicisztika gyorsan veszít az érvényességéből, a hiteléből. Ha a szerző jó szemmel talál rá az emberi történetekre – hol egy amerikai sajtótermék címlapján, hol egy családi emléket felelevenítve leli meg gondolatai támpilléreit –, és emberi hangon szólítja meg olvasóit, akkor hosszú ideig a mának beszél.

Bodnár Gyula: Hátsó pad. ART-Danubius, 2016. 176 oldal.