A határokon túlra is figyelő Színház

E sorok írója – ismerve a felvidéki kulturális viszonyokat – csaknem bizonyos benne, hogy önálló színházi szaklapot hosszú távon a világnak e jobb sorsra érdemes szegletén nem lehet működtetni. ĺgy akinek ilyen irányú igényei vannak, kénytelen a magyar színházi sajtóhoz fordulni, ahol viszont bőven van miből válogatnia (Színház, Zsöllye, Ellenfény, Függöny, Táncművészet stb.), esetleg felkeresni a www.szinhaz.hu portált. Még szerencse, hogy az irodalmi lapok többségétől eltérő módon a Színház című kritikai és elméleti folyóirat figyel a határokon túlra is, két magyar kőszínházunk előadásairól is olvashatunk hasábjain – ha nem is havi rendszerességgel. Ám a lap márciusi számának felvidéki vonatkozása sajnos nem egy színdarab, hanem egy nekrológ. N. I. (vélhetően Nánay István) Egy kérlelhetetlen kritikus címmel az alig ötvenévesen elhunyt Dusza Istvánra emlékezik. „Bár mindkettőnket élesen fogalmazónak tartottak – írja N. I. – az ő kérlelhetetlen magatartását, amellyel az esztétikai minőség elsőbbségét hirdette mindennemű szempont ellenében, nehezebben tolerálták – főleg saját közegében.”

A márciusi számot ugyan színházi tárgyú írás nyitja, de nem olyan, amilyent joggal várnánk a laptól, hanem egy építészeti: Déry Attila a március 15-én megnyílt Nemzeti Színház épületéről ír ledorongoló bírálatot. E sorok írója ugyan már látta az épületet, de nem építész, nem tudja az írás tárgyszerűségét megítélni, így annak vitatásába sem bocsátkozna, mennyire kap(hat)ott szerepet egy ilyen hangvételű írás közlése esetén a főszerkesztő politikai hovatartozása; tény azonban, hogy a sajnálatosan átpolitizált magyarországi kulturális életben sajnos nem lehet már elvonatkoztatni attól, hogy egy-egy cikket esztéta vagy „eszdéesztéta” írt…

A Kritikai tükör és a Röviden című rovatokban aktuális színházi bemutatók kapcsán készült kritikákat olvashatunk, nemegyszer tanulmányértékűeket. Amire felhívnám a figyelmet, az az írások hangneme, hangvétele; illusztrációként ideírok egy rövid részletet: „Ha tehát van is mit Léner Péter szemére hányni egynémely változtatás miatt (is), alapvetően Szilágyi Andor darabja a rettenetes. Nemcsak az ordító közhelyek, a szellemtelen humor és a sematikus, vacak figurák miatt, hanem leginkább azért, ami nincsen benne: életképes cselekmény, színműbe való helyzetek, normális figurák.“ Vajon a szlovákiai magyar színházi élet elbírna-e ilyen hangnemet?

Az Interjú rovatban „Van itt egy lány…” címmel a Nyíregyházáról a budapesti Bárkába szerződött színésznővel, Szabó Mártával olvashatunk terjedelmes beszélgetést.

Nánay István a Divadelná Nitráról tudósít. „A fesztiválelőadások rendezőinek zöme a harmincévesek generációját képviselte, átlagéletkoruk harmincöt év volt. A Divadelná Nitra évek óta e korosztály munkáiból válogat, s ezzel nemcsak a közép-európai régió színházi törekvéseiről, hanem egy markáns korosztály művészi gondolkodásmódjáról is érzékletes képet igyekszik festeni” – írja kritikafüzérének zárásaként.

Tompa Andrea pedig a Szentpétervárott megrendezett Balti Ház című regionális nemzetközi fesztiválról tudósít. A lap végén Színházi különlegességek 2002-ben címmel Zimányi Zsófiával, a Budapesti Fesztiválközpont Kht. igazgatójával olvashatunk beszélgetést. (káel)