A halott óriás odasóz

A Terror Háza munkatársa, Békés Márton vetette fel egy rádióműsorban, hogy eddig túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk a Jancsó- és Esterházy-féléknek. Szakács Árpád a kormányszócső Magyar Időkben így vélekedik: „Azt hiszik, hogy Esterházy Pétert bárki is olvassa egy szűk belterjes szubkultúrán kívül? Ugyan már!”

Aztán a szintén komoly szakembernek számító Bencsik András szította tovább az indulatokat. Szóval bevezetésképpen álljon itt egy Esterházy-idézet: „Még mindig csak államtitkár-helyetteseket lehet kinevezni, költőket nem”.

A jelenlegi kormány emberei közül tehát többen kezdték – mintha vezényszóra – mondogatni, amit később Tusványoson maga Orbán Viktor is kimondott: az aktuális politikai hatalom értékrendjét a művészetben is érvényesíteni kell. Vagyis úgy gondolják, simán kinevezhetnének valaki mást Esterházy helyett az ünnepelt írói „posztra”.

Tudom, hogy „bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá”, azt is gyanítom, hogy a kulturális elitcserét nem lehet pár év alatt lezavarni, de azért el tudom képzelni, hogy a mai huszonévesek gyerekei már nem fognak annyit hallani az iskolában Esterházyról. Akkor majd oda lehet adni nekik ezt a kötetet (is).

Esterházy Péter két éve halott. És több írásában megjósolta, mi fog történni a magyar irodalommal. Sajnos egyre inkább úgy tűnik, igaza lesz. Az olvasó országa című kötetben szerepelnek ezek az írások is.

A közelmúlt és a jelen Magyarországáról ír, a szigorú figyelemmel, sziporkázó szellemmel és olyan finom eleganciával, amelyre csak kevesen képesek. Ahogy regényeiben is ott bujkál az irónia, publicisztikája is alaposan át van itatva vele. Ezzel segít honfitársainak „túlélni”, sőt, jobbá tenni ezt a rongyos életet. De jöjjön egy másik jövendölés:

„Mert az persze röhej, de legalábbis gyerekes, amit a jobbos napilap olvasói nap mint nap megerősítve láthattak és láthatnak, hogy az előző négy évben egy épülő-szépülő fantasztikus jövő előtt álló, nagy vezetői segítségével nagyot álmodó polgári ország, sőt nemzet voltunk, hogy aztán a választás másnapján, már rögvest reggel, a kávé után, utána lehet olvasni, egy a komcsik által, egyébként természetesen tudatosan elhülyített, bamba prolivircsaft legyünk, mely megadóan várja, mint a tulok, hogy véres kezű új-régi urai beletapossák őt e sokat szenvedett Kárpát-medence jó talajú talajába. A mai politikusokat, a politikai elitet okkal lehet kritizálni (miközben tudnunk kell, emlékeztetni kell magunkat, hogy a politika mint olyan nem eleve rossz), de nem ez a fő baj, természetesen nem is az, hogy sokan (?) aktívan politizálnak, még csak nem is az, hogy kajabálnak, bár ezt lehet nem szeretni, meg kellemetlen is (egy nagynéni följegyzéseiből), hanem az, hogy az életünk szinte minden tere, köz- és magántere át van politizálva (amúgy a diktatúra ilyen), ami nem azért baj, merthogy valami rosszal volna átitatva, hanem valami sajátossal, és azután ennek a törvényszerűségei, reflexei érvényesülnek mindenütt. Ez a nem jó”– írta 2003-ban. El sem hisszük a dátumot, pedig tényleg!

Esterházy valószínűleg úgy tekintett a politikára, mint szükséges rosszra, és mivel inkább jó dolgokkal szeretett foglalkozni, illetve regényeket írni, nyilván zavarta, hogy időről időre beleütközik az emberi butaságba, mint hátráltató tényezőbe. Mert ő nyilván látta, merre és hogyan kellene fejlődnie a magyar társadalomnak, „az olvasó országának”. Természetesen azt is látta, hogy bármilyen politikai változást vagy reformot olyan kulturális változásoknak kell megelőzniük, amelyek megmozgatják az embereket. De ő maga nem volt tüntető alkat, csak egy briliáns elme, aki elegáns módon, kellő iróniával tudta megfogalmazni azt, amit szeretett hazájában maga körül látott.

Nem tudni, érezte-e, hogy bele fognak rúgni. Hogy az aktuális politikai hatalom majd el akarja tiporni, illetve bagatellizálni akarja írói érdemeit, és két évvel halála után ádáz keresésbe fognak, hogy találjanak valakit az ő „posztjára”. (Egyelőre nem találtak, és nem is lesz könnyű). Mindenesetre ezzel a gigantikus publicisztikai gyűjteménnyel Esterházy akkorát sózott oda a regnáló hatalom hátsóját fényesítő bencsikandrásoknak, hogy a fal adja a másikat.

„Mintha Európát a diktatúrák tartották volna össze, szellemileg is. A diktatúrákkal való ellenkezés. De mi van 89 után? Hol látni az organikus gondolkodás műhelyeit, amelyek kiadnának egy Európa-képet? Nincsenek ilyenek. Amúgy is tartunk, és okkal, a vízióktól. Ha apokaliptikusabb alkat volnék, akkor Európát, az európai szellemet egy halottnak látnám, s akkor az, amit kultúraként érzékelünk, az a köröm növekedése. De ezt azonnal ijedten vissza is vonom (vagy ha elfelejteném, a halotti ágyamon bizonyosan)” – írja Esterházy, szintén 2003-ban.

Ehhez nem tudunk mit hozzátenni.

Esterházy Péter: Az olvasó országa. Esszék, cikkek 2003–2016, Magvető Kiadó, 2018, 760 oldal.