A halál humorérzéke

ANYA CSAK EGY VAN.

Két hangra íródott regény. Az egyik megszólaltatója maga az anya, kiből árad, záporozik a zokszó, mintha környezete, legfőképp a hülye laci fia és sári lánya fogott volna össze ellene. Lávaszerűen törnek ki belőle a profán élőbeszéd mondatzuhatagai, panaszáradatot zúdít, szitkokat szór környezetére, embertársaira. A meg nem értett, a kisemmizett és kihasznált asszony-, illetve anyakép rajzolódik ki róla az olvasó tudatában. Dühöng, őrjöng. Mániás depressziós.

A másik hang a fiáé, a vicces Ladóé. Kinek humoros műsoraival kell közönségét szórakoztatnia. Házassága fölbomlóban. Verába, a bemondónőbe szerelmes. Reményvesztetten koslat utána. Hiába keresi, nem találja benne a vigaszt. Őrlődik Vera visszautasításai és a beteg anya rögeszméi közt. Neves orvosprofesszorok tanácsait kéri ki: lehet-e segíteni anyján, meddig élhet, szenvedhet így egy ember? Önmagát is okolja, mivel nem jut rá elegendő ideje, egyedüli mentsvár a sokat emlegetett, talán segíteni tudó pszichológus, doktor bartosik gizella. Úgy érzi Ladó, nemcsak az anyja élete, az övé is zsákutcába került. Vajon meddig tudja még olcsó vicceivel megnevettetni nézőit?

Persze, azért a humor is szerephez jut. Csak ez kesernyés, fájdalmas humor. A halálnak van humorérzéke. Ezzel a mondattal nyit Vámos. Az utolsó szóból mondatonként lekopnak a szókezdő betűk, míg teljesen el nem fogy, s marad „a halálnak van” befejezetlenül, mondatzáró pont nélkül.

Az olvasó nyomon követheti az anya teljes leépülését. Míg „fent van”, élvezi az életét, utazik, ismerkedik, eladja összes bútorát, hogy újakkal rendezhesse be üresen hagyott lakását. „Nevetségesek vagyunk. Jó volna, ha tudnánk nevetni rajtunk. De nem tudunk.” Mondja a regényben Ladó. Anyját elméletileg már nem szereti. Ám anya nélkül sem tudja elképzelni az életet.

Végül elérkezett a megváltás pillanata: „meghal ta zanyu!” Az anya hangja tovább szórja átkait. Elhagyva a testet. Végignézi saját temetését. Rádöbben, mi mindent nem mondott még el lacikájának és sárikájának, de hát csak észre veszik, hogy a konyhában csöpög a csap, s a költségeket a sárga csekkeken kell fizetni negyedévenként. A márványtáblára hibásan írták fel születése dátumát. (1935-öt írtak rá.) Tiszta röhej. Tíz évet lefaragtak életéből.

Ladó hangjával zárul a regény. Mintha csak most, anyja halálával jönne rá, hogy valójában jópofa lehetett az anyja. Mindent újra lehetne kezdeni: verával, anyával, sárival, feleségével, gyermekeivel. Csak „de jó volna, ha nem ez lenne a vége”. Be kell érnie a végzet hatalmával. A visszafordíthatatlannal.

ANYA CSAK EGY NINCS.

Kellő humorérzékkel kell ezt a könyvet olvasni. Ha van az életbenmaradottaknak humorérzékük. Mert a halálnak van. Csak ne kelljen egyik regényhőssel sem azonosulnia az olvasónak! S ha mégis? Higgyen a lélek halhatatlanságában!

AB OVO, 1995