A gyertyák lassan égnek

Pindroch Csaba és Csányi Sándor a Rokonok egyik jelenetébenSzabó István új, magyar pénzen, magyar színészekkel és magyar alapanyagból (Móricz Zsigmond regénye nyomán) forgatott friss alkotása, a Rokonok díszbemutatója előtt sokan attól tartottak: a rendező bombahírként robbant ügynökmúltja miatt – az alkotás értékétől eltekintve – kudarccal végződhet a vetítés. Szerencsére nem ez történt. A Magyar Filmszemle szolidaritást vállalt a filmmel és annak neves, Oscar-díjas alkotójával. Jeles művészek és közéleti személyiségek aláírásukkal támogatták az érintettet: értik és megbocsátják, amit 1957-ben tett, hiszen nem önszántából, hanem kényszerűségből írta alá beszervezését. Élete, életműve azonban tisztességre vall, emberi tartását végül is nem kérdőjelezheti meg senki, jelentéseivel senkinek sem ártott. Ment is a smúzolás rendesen, emlegetik nem kis iróniával azok, akik a Rokonok első vetítése után, a szemle megnyitóján ott álltak a rendező közelében: Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor egymással versengve igyekeztek elsőként gratulálni Szabó Istvánnak, aki ugyan erővel és emelt fővel viseli az őt ért támadásokat, idegállapota azonban korántsem a régi. Idő kell, hogy a belső hangok elcsituljanak.

A döbbenet azon a nemzetközi sajtótájékoztatón folytatódott, amelyen az Élet és Irodalom hasábjain megtett vallomásában, anélkül, hogy bárki is felfedte volna Szabó Istvánéhoz hasonló titkát, egy másik rendező, Kézdi Kovács Zsolt (Ha megjön József, Visszaesők) is kimondta, hogy „bedolgozott”. Előbb tehát írásban, aztán élő szóban, a hazai és külföldi szakma képviselői előtt idézte fel beszervezésének történetét, amellyel azokat is megdöbbentette, akik ebből a korból semmit nem éltek át, de azokat is, akiknek szerencséjük volt, hogy a gépezet nem darálta be őket. Gazdag Gyula, a Bástyasétány ’74 és a Kétfenekű dob neves rendezője, aki ma a Los Angeles-i Egyetem filmtanszakán tanít, elsírta magát a teremben, de mások arcából is olvasni lehetett. A döbbenet csendje akkor volt talán a legmélyebb, amikor az egymástól karnyújtásnyira ülő Szabó István és Kézdi Kovács Zsolt egymás személy nézve, röviden és tömören megjegyezték: „Én nem tudtam rólad...” Mire a másik: „Én sem rólad!”

Ez a „csoda” azonban nem három napja tart. Bár a szemle holnap este véget ér, a politika, a történelem, a nem is olyan távoli múlt még a szakmai vitákra is rányomja bélyegét. Itt és most még sebek esnek.

A Rokonok azonban, mindentől eltekintve, remek film. A korrupció és a csábítás, az emberi tartás és megroppanás színtiszta lenyomata. A hatalomra jutás buktatóinak páratlan „térképe”. Kopjáss Istvánként Csányi Sándor kemény lelki akadályfutásból brillírozik a vásznon, a feleségét alakító Tóth Ildikónak a legjobb női alakítás díját máris megelőlegezhetjük, a veszedelmes vonzerőt sugárzó Magdaléna alakjában pedig Marozsán Erika kápráztatja el a nézőt. De tehetségük legjavát adják a többiek is: Eperjes Károly, Pindroch Csaba és a film két külföldi vendége, Jiří Menzel és Oleg Tabakov.

Iglódi István rendezéséről, a Márai Sándor regényéből készült A gyertyák csonkig égnek című tévéfilmről, amely a nemrég elhunyt Agárdy Gábor életműdíja kapcsán került be a szemle programjába, s előbb a Duna Televízió, majd az m2 tűzi műsorára, ugyanez sajnos nem mondható el. Ennek a filmnek elsősorban a történet izgalmassága, valamint Agárdy Gábor elegáns, s nyugodtan mondhatom: parádés játéka ad különös fényt, de a feldolgozás és Avar István inkább színpadra, mint filmszalagra illő alakítása fékezi, sőt sok helyen gátolja is a néző repülését. Ennek eredményeként aztán „a gyertyák lassan égnek”, és félő, hogy pár év múltán már csak Agárdy hattyúdalaként fogjuk emlegetni ezt a szépen fényképezett (operatőr: Szalay András) filmet.

Tavaly A porcelánbabával nyert, idén Az igazi Mikulással került be a versenyprogramba Gárdos Péter. A magányról és az elkeseredettségről beszél új filmjében, egy elrontott életű antihős reménytelen jelenéről és még reménytelenebb jövőjéről. Két ember éhezik a szeretetre: egy hatvanadik éve felé közeledő hajléktalan férfi és egy kilencéves kislány, aki sem csevegni, sem mosolyogni nem tud. Kardos angyal a gyerek, de így is sikerül befészkelnie magát az áruházi Mikulás szívébe. A film ettől függetlenül mégsem csak kettejük szoros kapcsolatáról szól – a mai Magyarországról is igyekszik árnyalt képet adni. Cserhalmi György a filmkritikusok díját kapta megejtő játékáért, a kislányról, Szilasi Blankáról pedig csak annyit: méltó partnere neves „kollégájának”.

Igazi közönségfilm a Kútfejek is, Kapitány Iván rendezése (főszerepben Fenyő Ivánnal), amely egyetlen nap őrült pörgését mutatja meg egy kisebb forgalmat bonyolító benzinkútnál. Biztos, hogy több nézője lesz, mint a Hukklével a világ számos fesztiválján díjat nyert Pálfi György új opusának, a Taxidermiának. Téved, aki első hallásra azt hiszi: a taxisofőrök kalandos, ugyanakkor veszélyektől sem mentes hétköznapjairól kap majd áratlan látleletet. (Egyszer talán el is készíti a rendező, hiszen édesapja Albert Györgyi, a jó tollú újságíró szerint: „Budapest legédesebb taxisa”.) A Taxidermia ugyanis a preparátor mesterség görög elnevezése. (Ahogy azt a Parti Nagy Lajos novellája alapján készült forgatókönyv írójától megtudtam: Eredetileg az ĺgy mentem el címet szánták a filmnek, s nem azért, hogy hősének köze lenne Jancsó Miklós legendás ĺgy jöttem című alkotásához, hanem mert a történet hősei valóban „elmennek”, méghozzá úgy, ahogy ezt magyar filmben eddig még soha nem láthattuk). Amíg a Hukkle szakmai vonalon és a közönség körében is fergeteges sikert hozott a rendezőnek, a Taxidermia máris megosztja a nézőket. Vannak, akik a magyar film új korszakának a nyitódarabját látják benne, mások viszont pornográfnak és undorítónak találják. Nincs középérték, csak szélsőséges, egymásnak merőben ellentmondó vélemények vannak. A magyar–francia–osztrák koprodukcióban forgatott film „az emberi borzalom gyönyörű esztétikáját” kívánja megmutatni három különböző korban és történetben. Egy tiszti szolga, egy „sportevő” és egy fiatal preparátor vágyai elevenednek meg a vásznon. Az egyik a (testi) szerelmet, a másik az életre szóló sikert, a harmadik a halhatatlanságot hajhássza – a szó szoros értelmében elképesztő módon. Kollégáim, akik már korábban látták a filmet, figyelmeztettek, ne egyek előtte, és lehet, hogy aznap már nem is fogok. Tisztelettel jelentem: ettem. Előtte is, utána is. Nem volt baj. Nem a gyomrom, az agyam háborgott az alatt a másfél óra alatt, amit a filmmel töltöttem.

Ez a szemle már csak ilyen.

Szabó István a múltjával kapcsolatos nemzetközi sajtótájékoztató előtt azt súgta a fülembe: „Engem most tönkre akarnak tenni, de túl fogom élni”. Agárdy Gábor nem vehette át az életműdíját, hiszen a szemle előtt pár nappal meghalt. Halász Péter, a magyar színházi élet senkihez sem hasonlítható egyénisége, aki Herminamező–Szellemidézés című rendezésével most filmrendezőként is bemutatkozik, orvosai szerint halálos beteg. Mivel kíváncsi természetű ember, látni szeretné saját temetését. Ha már az élete színház volt, legyen a halála is az, mondja. Ma fekszik a ravatalra a Műcsarnok falai között.

Élet és halál játéka 2006-ban Budapesten.

Kész mozi!