A gondolkodó ember Erósza

Madarász Imre e tekintetben par excellence tanárnak mutatkozik, s a szó legnemesebb értelmében törekszik egy-egy jelenséget a maga holdudvarával és kontextusfüggőségével együtt átplántálni kultúránkba. Itt eltűnnek a szakpublikációk kényszerűen elvarratlan szálai, előfeltételezett ismeretanyagai. Sajátos komparatisztika ez, hiszen ugyanolyan intenzitással összpontosít a meglévő rokonságokra, mint a hiányokra, s a kettős odafigyelés révén ösztönösen megérzi a problémafelvetés legmegfelelőbb tónusát, kívánt mélységét. A tematikus egységek szerveződését a változatosság adja, a kronológiai sorrend szinte csak tanári gesztus. Az Olasz Erósz feltérképezésétől Várkonyi Nándor reneszánszkritikáján, az olasz romantikus, illetve a történelmi regénytradíción, a politika és a történettudomány, illetve az írói magatartásformák vizsgálatán, valamint az útikönyvíráson át jutunk el a záróinterjúig, mely mintegy összegző képet fest Madarász Imre immár megkerülhetetlen italianisztikai pályafutásáról, illetve rendkívül eleven bepillantást enged a tudós műhelyébe, a felkészülés világába, de az írás (legyen az tudományos vagy akár szépirodalmi) bensőséges titkaiba is. Madarász a szabadságharc idején megélénkült magyar–olasz kapcsolatok sajátos aspektusait tárja fel, amikor Mazzini Magyarországról írt tanulmányát elemzi, rámutatva, hogy a risorgimento apostola Magyarországot az egységesülő Európa ideálját is dédelgetve kiemelt történelmi pozícióba helyezte, a „Duna királynőjeként” a Duna-táji népek konföderációjának vezéreként képzelte el. Szicíliában ez idő tájt valóságos Petőfi-fordítóiskola működik, itt tevékenykedik az a Giuseppe Cassone, akit máig Petőfi legautentikusabb nem magyar énjének szokás tartani. A magyar szabadsághősök gyakran szépirodalmi kulcsszereplőkké válnak. E verbális és referenciális lelkesültség megdöbbentő (ellen)példáit adja az olasz írói magatartásformák és önreprezentációs technikák vizsgálata a fasizmus idején. Madarász erényeit gyarapítja, hogy a divatos polémiák rengetegében úgy teremt rendet, pl. Luigi Pirandello esetében, hogy mintegy elkülöníti az autobiográf, kontextushangsúlyos megközelítéskomplexumot a szövegben realizálódó szerzői funkciótól. Politika és irodalom sajátos elegyét nyújtják az értelmező számára a „Nobel-díjas komédiás”, Dario Fo szatirikus komédiái, melyekben az Egyesült Államok elgépiesedett fogyasztói társadalma, vietnami agressziója ugyanúgy szerepet kaphat, mint a különféle szub- és ellenkultúrák létezésesztétikái, az AIDS társadalmi megítélése, vagy a boszorkány által elvarázsolt II. János Pál pápa, aki pl. a drogliberalizáció vagy a születésszabályozás csüggedetlen bajnoka lesz. A bámulatos az a poétikus megközelítés, mely révén Dario Fo képes az olasz komédia, a középkori misztériumjátékok és a népi színjátszás tradícióit újra potenssé tenni korunk színházi nyelvében és világában. Madarász Imre kedvenc korszaka azonban alighanem a régi olasz irodalom, illetve a romantika. A kortárs irodalmat talán túlontúl is szigorúan ítéli meg, erre vall a moralista Umberto Ecóról szóló tanulmány is, de számos kiadást megért, immár „klasszikus” irodalomtörténetének több vonatkozó helye is. Az érzékek birodalmát feltérképező nyitótanulmány az erotikus olasz irodalom, illetve az erotikát tematizáló olasz irodalom redukált története elsősorban Piero Lorenzoni monográfiája nyomán. Az olasz irodalom legrégibb világi költeménye azonnal erotikus interpretációra ragadtatta a már említett Dario Fót, s aligha alaptalanul. A szexualitás rendkívül változatos tematizálását nyomon követve jutunk el a klasszikus szerzőktől (pl. Boccaccio, Aretino, Tasso, Pasolini) a kevéssé ismert kismesterek (pl. Sercambi, Sacchetti, Belli, Penna) erotizmusán át pl. az AIDS-ben elhunyt Dario Bellezza homoerotikus hangolású alkotásáig.

Várkonyi Nándor ügyetlen és fogyatékos reneszánszkritikáját Madarász Imre bölcs nyugalommal és eleganciával teszi helyre, rámutatva a szerző ideológiai elfogultságára, illetve filológiai hibáira. Giovanni Della Casa klasszikussá lett reneszánsz illemtankönyvét külön tanulmány tárgyalja, s mintegy beharangozza a várva várt magyar fordítását is.

Madarász Imre lényegében irodalomtörténetét bővíti, korrigálja, írja felül, gyarapítja lankadatlan szorgalommal, a tanár és tollforgató makacs küldetéstudatával, mindannyiunk örömére. A szerző minden egyes sorából sugárzik az a szerelem, mellyel tárgyát kezeli, ez teszi olyan ellenálhatatlanná a könyvet, ezért adjuk meg magunkat olyan szívesen az olasz Erósznak.

„Az emberélet útjának felén”, Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1999.