A fotográfia Gogolja

André Kertész: Meudon, 1928Kertész Andor gazdag pesti zsidócsaládban született ugyan (édesanyjának a Teleki téren volt jól menő kávékimérése), gyermekkorának jelentős részét azonban Szigetbecsén töltötte. A Csepel-sziget déli részén fekvő településen merült fel benne először a fényképezés ötlete is. A nagybátyja padlásán talált, metszetekkel illusztrált régi lapokat nézegetve határozta el, hogy ő majd „fényképekkel mesél el történeteket”. 1912-ben, amikor első képeit elkészíti, még tőzsdeírnok. Ezeken az első alkotásain rendkívül gyakran megjelenik a szigetbecsei táj és az ottani emberek.

Aztán jött az első világháború. Kertész számos véres csatában részt vett, ráadásul Galíciában súlyosan meg is sérült, mégis ekkor készíti el első maradandó értékű fotográfiáit. Harctéri képei azonban nem a hősi helytállás, az értelmetlen vérontás magasztos – ugyanakkor óhatatlanul propagandaízű – himnuszait zengik. Ennek a korszakának jellegzetes képe például latrinán szorosan egymás mellett ülő katonák csoportját ábrázolja.

Kertész Andor a háború utáni években sem hódolt be a Magyarországon akkor divatos, de a világban már jócskán lejárt piktoralista, festészetutánzó stílusirányzatnak. ĺgéretesen bontakozó művészete nem bizonyult összeegyeztethetőnek a Horthy-rendszer hivatalos tradicionalista művészetfelfogásával. Kiállítási lehetőséget nem kapott, hivatásos, műtermi fényképész azonban nem óhajtott lenni. A kör itt bezárult Kertész Andor számára. Elindult viszont André Kertész karrierje.

1925-ben Párizsban telepedett le, ahol nyomban megérkezése után ellopták a fényképezőgépét, és csak 1928-ban tudott újat vásárolni. Ott készült képein kezdetben érezhető volt Picasso, Calder, Mondrian hatása, Kertész azonban volt annyira öntörvényű alkotó, hogy soha ne hagyja saját jellegzetes képi világát és szemléletmódját a különböző külső hatások által elnyomni. Technikai tudása mellett elsősorban ennek köszönhető, hogy nemsokára hírnevet szerzett, és Párizs kulturális életének képi krónikásaként a kor legjelentősebb európai lapjai közölték műveit.

A második világháború kitörése előtt New Yorkban telepedett le, ahol kezdetben egy reklámstúdiónak dolgozott. Lényegében Amerikában is európai fotós maradt, de később ott is sikerült tekintélyt szereznie magának. Első retrospektív tárlatát viszont csupán a letelepedése után huszonhét évvel rendezhette meg.

André Kertészt „minden irányzat ősének vallja, ő a fotográfia Gogolja, mindenki az ő objektívjéből bújt ki” – mondják róla. Valójában ezt erősíti meg Szilágyi Sándor is, amikor így ír: „Kertész a fotótörténet azon nagy alakjai közé tartozik, akiket nem lehet irányzatok alá besorolni. Nem indított el semmit, nem képviselt semmit, és nem volt összefoglalója semminek. Valami nagyon személyes, lírai indíttatású fotográfia volt az, amit művelt. Azért fényképezett, mert maga körül képeket, fényképeket látott, melyek által megoszthatta másokkal, amit gondolt és érzett. Minden egyes képe önvallomás.” A szintén amerikai emigrációban élő Márai Sándor is Kertész sajátos látásmódjára hívja fel a figyelmet: „Egy evőeszközből, egy gyufásdobozból, egy banális utcasarokból olyasmit lát meg, amit én soha..., célja nem a naturalista hűség, hanem az anyag mögötti összefüggés, a forma megörökítése.”

A magyar fotóművészet világhírűvé vált alakjainak sorát is Kertész nyitja. És olyanok követik, mint Brassai, Moholy-Nagy László, Capa (Friedmann Endre), Lucien Hervé (eredetileg Elkán László), Kepes György, Munkácsi Márton vagy Paul Almásy. André Kertész tehát egyszerre a magyar és az egyetemes fotóművészet nagy öregje, és számtalan követője akadt ugyan, egyvalamiben igen ritkán talált utánzóra: „miközben kortársai közül szinte mindenki azon munkálkodott, hogy kialakítsa a fotográfia művészi metanyelvét – írja Szilágyi Sándor –, Kertész a fotográfia köznyelvét emelte át a művészet szférájába.”

A művésznek mindvégig megmaradt szoros kötődése Szigetbecse iránt, ezért az ott létesítendő múzeumnak ajándékozta 120 eredeti, szignált fotográfiáját. Az André Kertész Múzeum 1985-ben nyílt meg, ugyanabban az évben, amelyben az idős művész elhunyt.