A film forog tovább?

Nézzük, mit jelent ma a filmgyártás és filmforgalmazás terén a lengyel-magyar két jóbarát-teória, a cseh-szlovák összekapaszkodás, és a regionális „filmpolitika”.

 Rögtön az elején meg kell osztanunk önökkel egy lengyel mozitulajdonostól hallott információt: a magyar, szlovák és cseh filmek vetítéséért Lengyelországban ugyanannyit kér a forgalmazó, mint a hollywoodi filmekért, és ilyen feltételek mellett kevés mozi vállalja, hogy mondjuk a Skyfall helyett egy új cseh, magyar, szlovák filmet vetítsen négy-öt napon keresztül. A fenntartási költségek és a reklámozás elviszi a bevételt, a néző pedig szívesebben fizet átlagosan 4,5 eurót egy amerikai kasszasikerért, mint egy kelet-európai művészfilmért. Amíg nem születik egy visegrádi egyezmény arról, hogy a mozik olcsóbban kínálják a szomszédos országok filmjeit, addig nem lehet csatát nyerni a multik ellen. Egyebek mellett ez hangzott el a Pozsonyi Magyar Intézet által szervezett Visegrádi Szalon beszélgetés-sorzozat szerdai összejövetelén. A beszélgetés vendégei voltak: Muhi András producer (Budapest), Vít Janeček rendező, dramaturg, tanár (Csehország), Lech Majewski rendező (Lengyelország), Maciej Gil filmtörténész (Lengyelország), Marian Urban producer, rendező (Szlovákia) és Martin Šmatlák, a szlovák Állami Filmachrívum igazgatója. Mozi helyett tévéEgy átlagos magyar és lengyel évente egyszer megy moziba, a szlovák átlag 0,63, a cseheknél pedig 2,31. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy nálunk évente hozzávetőleg 200 filmet mutatnak be a mozik (tavaly ez a szám 223 volt), könnyen kiszámolható, hogy az átlagosan három-négy napon át vetített filmek közönsége igencsak szerény. Ezzel szemben viszont szinte minden „visegrádi” polgár legalább napi egy filmet megnéz a tévében. Muhi András producer szerint ebből kiindulva járhatóbb útnak mutatkozik egy megegyezés a négy ország közszolgálati televíziói között egymás filmjeinek bemutatását illetően. Muhi szerint a mozi halott műfaj, még akkor is, ha minden országban működnek artmozik, és a filmfesztiválok iránt is nagy az érdeklődés. Nem beszélve a DVD-piacról, amely még mindig kiaknázatlan lehetőségeket kínál. Ráadásul egy-egy film nézettségét kizárólag a moziközönség érdeklődése alapján szokták mérni, senki sem foglalkozik az ennél lényegesen nagyobb tévés nézettséggel. Nem is beszélve a különböző internetes fórumokról. Míg a hetvenes-nyolcvanas években a magyarországi értelmiség Menzel, Forman és Chytilová filmjein nőtt fel, a mai magyar közönség már nem ismeri a mai cseh rendezők alkotásait, hiszen azok csak elvétve kerülnek országos moziforgalmazásba. Ugyanez a helyzet a szlovák filmekkel is, azzal a különbséggel, hogy egy-egy szlovák alkotást néha hamarabb látnak a cseh tévénézők, mint mi. Szárnyaló szlovák filmiparAz öt-hat évvel ezelőtti állapotokhoz képest ugrásszerűen megnőtt a szlovák játékfilmek száma. Ez a kisebb fajta forradalom Marian Urban rendező szerint a Szlovák Filmalapnak köszönhető, amelyen keresztül az állami támogatás eljuthat a sikeresen pályázó alkotókhoz. Ráadásul a technikai fejlődésnek köszönhetően számos film készül olcsó felszereléssel, videokamerákkal. Azaz nem kell méregdrága berendezéseket bérelni, ma már szinte bárki hozzáfér moziminőséget produkáló eszközökhöz. Az már más kérdés, hogy az alkotók és a szereplők sok esetben szinte ingyen dolgoznak, a filmeket pedig a videómegosztókon kívül lényegében nincs hol bemutatni. Viszont tavaly tizenkét államilag támogatott játékfilm készült Szlovákiában. A lengyel helyzetA lengyelek egyre több nemzetközi koprodukcióban vesznek részt, nagyot lendítve a nemzeti filmipar helyzetén. A Lengyel Filmintézet hivatott nyélbe ütni ezeket az üzleteket, Lech Majewski rendező szerint viszont felemás eredmények születnek, például ő, mint külföldön élő lengyel alkotó, nem kapott támogatást legújabb filmjére, a brit Peter Greenaway Rembrandt-filmjét viszont nem kis összeggel támogatták a lengyelek. Ráadásul Lengyelország kifelé sikeresebben propagálja saját kultúráját, mint az országon belül, ahol nem jobb a helyzet, mint Szlovákiában, azaz egy átlagos lengyel évente csupán egyszer megy moziba, és általában akkor sem lengyel filmet választ. . Stagnáló magyarokA 2004-es magyar filmtörvény Muhi András szerint a környező országok számára is mintaként szolgált. Biztosította az állami forrásokat a teljes filmipar számára, beleértve a filmkészítést, forgalmazást, oktatást, fesztiválok szervezését. 2004 és 2010 között évente 25-35 nagyjátékfilm, 50-60 dokumentumfilm, 30-40 kisjátékfilm és 40-50 hosszabb-rövidebb animációs film készült. 2010-ben átrendeződött a terep, aminek következtében megtört a lendület, és az elmúlt két évben alig készültek filmek. Az új rendszer még csak most kezd működni, és bár a filmesek bizakodnak, nem tudni, mikor áll talpra a filmipar, amely mostanság leginkább bérmunkákból él, amerikai szuperprodukciók hátterét biztosítja. A fiatal rendezők pedig alig kapnak lehetőséget. Ezért jelenleg csupán nemzetközi koprodukciókban gondolkodhatnak, nem tudni, meddig. A pozsonyi vitafórum konklúziója: bár ugyanabban a régióban élünk, hasonló múlttal és hasonló anyagi körülmények között, a visegrádi négyek filmeseinek összefogását még mindig számos tényező nehezíti. Látványos eredmény csak abban az esetben születhet, ha a döntéshelyzetben lévő állami intézmények is összefognak a régió filmiparának érdekében. Az a tény, hogy vajmi keveset tudunk a szomszéd országok kortárs filmművészetéről, nem csupán a könyörtelennek tűnő üzleti szempontok eredménye. Reméljük, lesz folytatása ennek az eszmecserének, akár magasabb szinten is.