A fikciós tartomány szökevényei

Legutóbbi kötetében, A legendás földek és helyek történetében enciklopédikus alapossággal veszi számba azokat a kitalált helyszíneket, amelyek túlléptek a tiszta fikció határain: valakik számára valamilyen módon a valóság részévé váltak, és nem egy esetben olyan események mozgatói lettek, amelyekkel komoly történelmi munkákban találkozhatunk. Ingoványos talajra lépünk Eco „túravezetésével”, hiszen a könyv tárgyát képező helyszínek igen sokfélék. A délibábokat, illúziókat, utópiákat generáló legendás helyek között akad olyan, amely elvben a valós térképen is megtalálható (lenne). Ilyen például az Odüsszeia világa, persze a továbbra is nyitott kérdéssel, merre vezethetett Ithaka királyának útja: a Földközi-tenger medencéjének mely pontjait érinthette, esetleg elképzelhető-e az a magyarázat, hogy a homéroszi eposzok világképe tulajdonképpen a Balti-tenger vidékeit idézi. Olvashatunk olyan helyszínekről, amelyek ténylegesen léteznek, de sajátos mitológia alakult ki körülöttük, aminek következtében a tárgyi valójában fellelhető helyszín és a legendás tér alig feleltethető meg egymással (ilyen Alamut vára az asszaszinok legendájával, Glastonbury, amely a Grál mítoszával forrott össze, vagy éppen Rennes-le-Chateau, amelyre a következőkben még utalunk). És persze sorolhatnánk a tisztán kitalált, elképzelt, vágyott helyszínek különféle változatait, amelyeket józan gondolkodású személyek egyértelműen a fikció tartományaiban értelmeznek – ami nem jelenti azt, hogy a „hermeneutikus” vagy az „ezoterikus szakirodalomban” ne bukkannának fel újra és újra. (Példaként idézhetjük Ultima Thule és a Hyperboreusok ókori eredetű legendáját, amely a 19–20. században árja mítosszá alakult, és a náci vezetőket is megihlette.) A legendás földek és helyek történetében kulcsfogalom a történetiség, hiszen a szerzőt a legendás helyek leírásánál is jobban foglalkoztatja a mítosz alakulása, formálódása, újraéledése, hatása. A kézikönyv a témakörök tömör összegzése mellett bőven válogat az elsődleges forrásokból: a kérdés kapcsán releváns szerzők írásaiból idéz, emellett a szövegeket lenyűgöző illusztrációs anyaggal tálalja. Időrendben halad végig választott fejezetein: a világról vallott elképzeléseknél kezdi, a Biblia földjeivel és Homérosz helyszíneivel lép tovább, mesél egyebek között Eldorádóról, Atlantiszról, Utópia szigeteiről, az üreges föld, illetve a föld alatti világok mítoszairól, hogy a végén mai példán mutassa be a legenda születésének lehetséges – bár a mű kontextusában nem éppen dicséretesnek minősített – módját. Umberto Eco a Rennes-le-Chateau kitalálása című fejezetben Dan Brown Da Vinci-kód című híres regényének eredettörténetét vizsgálja. Végigkövet egy szövevényes, nagyrészt tudatos elferdítéseken, hamisításokon alapuló Grál-történetet, amelynek gyökerei a 19. század utolsó harmadába nyúlnak vissza, és amely az ezredfordulóra – úgy tűnt – minden hitelét elvesztette. Adott egy helyi legenda. Valaki kiszínezve továbbadja. Mások rátesznek még egy lapáttal, közreadják a felturbózott verziót. Vannak, akik elhiszik. Mások megkérdőjelezik, tényszerűen megcáfolnak minden egyes állítást. Egyértelműnek tűnik? A Da Vinci-kód 2003-ban jelent meg, és a Szent Grál biológiai értelmezését, Jézus és Mária Magdolna állítólagos leszármazottainak históriáját hasznosítja újra. (A motívum Eco A Foucault-inga című 1988-as remek, okos regényében is megjelenik.) Dan Brown művének hatása elképesztő: a párizsi Saint-Sulpice templomot ma is titokvadászok tömegei keresik fel, hogy megtalálják a mű szerint a Grál utolsó rejtekhelyéhez vezető Rózsa-vonalat. Ezért a templom gondnoksága kénytelen volt tájékoztatást kihelyezni: „A templom padlójában rézzel megjelölt meridiánvonal egy 18. században készült tudományos eszköz része (…) Azzal szemben, amit egy népszerű kortárs regény nagy képzelőerővel állít, a meridián nem egy pogány templom maradványa, amilyen egyébként sem állt soha ezen a helyszínen. (…) Semmilyen misztikus tudás nem nyerhető e műszerből, kivéve, hogy Isten, a Teremtő az időnek is Ura…” S hogy miért kárhoztatja Eco érezhetően az amerikai bestsellerszerzőt? A fikciós szerződés felrúgása miatt. Mint írja, a narratív fikció igényli, hogy az elbeszélés a fikcióra utaló jeleket hordozzon – ilyen lehet például a címlapra nyomtatott regény szó –, s bár a fikció gyakran a valószerűségre utaló hamis jellel kezdődik, tapasztaltabb olvasók képesek felismerni az utalásokat. Ezzel szemben Brown nyilvánvalóan szegényes történelmi tudása, tárgyi tévedései ellenére rendre azt nyilatkozza: regénye 99 százalékig igaz. „Mindazt, ami fikció, hogy létezne egy Robert Langdon nevű harvardi szimbólumkutató, azt nyilvánvalóan én találtam ki. De a háttér teljesen igaz.” Nem vitatkozhatunk azzal a ténnyel, hogy Brown regényei újra és újra a bestsellerlisták élén landolnak. Az sem vitás, hogy formálják olvasóik valóságról alkotott képét. Akiben viszont munkálkodik az igény, hogy legyen világosság, olvasson inkább Ecót.Umberto Eco: A legendás földek és helyek története. Európa Könyvkiadó, 2013.