A festett népi bútor

Zentai Tünde könyvét kézbe véve ritka élményben lesz része az olvasónak, hiszen a népművészet egyik legfontosabb ágával ismerkedhet, amely mind a mai napig nem került a kutatás előterébe. A magyar és az európai kultúra páratlan értékű faragott, festett díszbútorai jelennek meg benne, gazdag műelemzéssel, a népi lakáskultúra és az asztalos kézműipar történetébe ágyazva. A mű központi témáját a dunai stíluskör és a híres komáromi asztalosközpont bútorai képezik. A szerző a Duna mente és a hozzá kapcsolódó vidékek 17–20. századi műtárgyait dolgozta föl és helyezte új megvilágításba. Az olvasó egy izgalmas nyomozás útját követheti végig, arról, mi a komáromi bútor és mi nem tartozik e kategóriába. A könyv számos fölfedezést és soha nem látott bútorokat tár elénk, tizennégy hazai és határon túli múzeum anyagára alapozva. A szerzőt kötete bemutatására kértük: „A könyv megszületését egyrészt kutatási köröm motiválta, másrészt hiánypótló műnek tekintem. A bútorfestés – beleértve a templomi asztalosművek festését is – a népművészet egyik legfontosabb ága. Meghatározó terület, ellenben nagyon keveset foglalkoztak mind ez ideig a témával. Természetesen, a szakirodalomban vannak ezzel kapcsolatos közlemények, de tudományos, gazdagon illusztrált könyv nem jelent meg. Született néhány összefoglalás a népi bútorról, az egyike fél évszázada látott napvilágot, a másik, későbbi kiadvány viszont csak fekete-fehér fotókkal illusztrált. Közös bennük, hogy tartalmuk fele nem a festett bútorral, hanem más bútorokkal foglalkozik. Ezt végiggondolva, s figyelembe véve, hogy tizenegy könyvet írtam korábban a festett templomokról, úgy gondoltam, hogy elérkezett egy, a bútorokról szóló monográfiának az ideje. Jelen kiadvány »kisfia« egy másik könyvnek, amit a Duna mente festőasztalos-központjairól írtam. Amikor számba vettem a tájegység festett bútorokat készítő műhelyköreit, a néprajzkutatásban kiemelkedő szerepet játszó városhoz, Komáromhoz értem. A komáromi asztalosok – eddigi ismereteink szerint – főleg templomokat festettek, s nevek alapján tudjuk is, melyek dicsérik az ottani mesterek kezét. A kutatási időszak a 17–20. századra terjed ki. A 17. századból viszont csak a komáromi templomokat ismerjük, kivételt képez az a láda, amely e korból elfogadott. Az elfogadott szót emelem ki, mivel e tárgy nem datált, s nem eléggé adatolt. Egy ötven éve született elmélet a templomokat és a 18. században készült ládákat hasonlította össze, de a teóriát kevés mintára alapozta, s a korai tárgyak nem adatoltak és nem is datáltak. Fel volt adva a lecke: sok száz bútort és mintegy kétezer templomi táblát néztem végig és elemeztem, s a korábbi elmélet nem kellő kidolgozását konstatáltam. Egy másik – kiadásra váró könyvem – egyik fejezete a komáromi bútorokkal foglalkozik. Úgy gondoltam, a téma alaposabb kifejtést érdemel, így e könyvet a komáromi asztalosművek területének szenteltem. Az alcím utal a dunai stíluskörre, mivel az említett elméletben a bútorok nem azonosíthatók jól a templomi festett művekkel. Viszont motívumkincsük, szerkezetük egységes, jellegzetes, ami erre a nagyon széles Duna mentére és a középső országrészre jellemző.”

(csz)