A dublini „életkeverő”

Izzó családi dráma, szenvedélyes szerelmi történet, egy önmagát kereső-kutató ifjú ember delejes csatája a benne küzdő jóval és rosszal, kiszámíthatatlan kalandok valóság és képzelet buja határán – ez A genovai méregkeverő. Egy nagy érzelmekkel teli, kínzó fájdalmaktól és csillapíthatatlan vágyaktól pulzáló, eredeti fantáziával, kiforrott stílussal és mesteri tempóérzékkel megírt regény, amely már megjelenésének évében, 2002-ben eltűnt a könyvesboltok polcairól. Nekem is hosszú időbe telt, míg kitartó utánjárásomat kézzel fogható siker koronázta, ezért üzenem a jó nevű Édesvíz Kiadónak: A genovai méregkeverő már rég megérett az újabb kiadásra. Az igazi gyöngy nem alakul át, értékéből nem veszíthet.

Egy igaz történet az illúziókról – hirdeti alcímében a könyv, szerzője pedig – útravalóként e páratlan kalandhoz – a regény fülszövegében bevallja: hosszú éveken át élt céltalanul, narkomán bódulatban, nem találva értelmet munkájában, nem lelve nyugalmat szabadidejében. „Nem éreztem szerelmet, és nem ismertem a helyemet a világban.” S miközben élete történetét írta: „Mintha mágikus utazáson vettem volna részt, s nem létező emlékképek, talán előző inkarnációk között kutattam volna lázasan.” Aztán, ahogy megjelent a könyv: „A sötétségből végre a fényre értem – írja. – Valamit örökre elveszítettem magamból, valaminek örökre az otthona lettem.”

Huszonkét évesen ilyen mondatokat csak akkor ír az ember, ha már biztos magában, s tiszta szemmel látja élete történéseit.

Tristan Schwartz remek író. Pompásan jellemez figurákat, éretten szövi a cselekményt, izgalmasan fonja a szálakat. Minden hang, amit leüt, rezonál az emberben, minden rezzenés, amely a figura lelkületében történik, azonnal átáramlik belé. Mintha láthatatlan áramvonalak keletkeznének író és olvasó között, magasfeszültségű érzelmi huzalok, amelyek olykor még szikrákat is szórnak. Szerelem, szenvedély, bosszú és gyűlölet, vér és méreg árad, folyik szét, hat azonnal az oldalakon, itt nincsenek semmibe sóhajtott szavak, értelmetlenül megformált mondatok – ebben a regényben nincs „töltőanyag”, összefogó „köztes”, itt minden résznek, bekezdésnek funkciója van.

Mintha egy látványos, erős sodrású, kosztümös olasz filmet néznék izgalmas jellemekkel, karizmatikus férfialakokkal, festői szépségű nőkkel. Viscontinál vannak ilyen arcok A párducban, az Elátkozottakban vagy Az ártatlanban. És nem azért jutott éppen ő az eszembe, mert a történet központi nőalakja, Sylvia a firenzei Visconti-palotából érkezik a Coronado-családba. Az olasz mozikban is csak Luchino Visconti, a neorealizmus egyik nagy mestere tudott így láttatni, ilyen érzelmeket kavarni, ilyen világot teremteni, mint papíron, tollal Tristan Schwartz. Ez a regény ugyanis az első oldaltól az utolsóig mozi a javából! „Már most irigy vagyok arra a hollywoodi rendezőre, aki ebből filmet fog csinálni” – írja a könyv hátsó borítóján Herendi Gábor, a Valami Amerika és a Lara rendezője. Miközben készülhetne magyar film is a regény nyomán, csak pénz kellene hozzá, sok pénz. „Csupa szikraeső, ígéret, sodró erejű izgalom” – állítja Szepes Mária, a Vörös Oroszlán írója, elismerve fiatal kollégája tehetségét, miután misztikus jelképekben, látomásokban és legendákban gazdag regényét végigolvasta.

„Csupa szikraeső” és váratlan fordulat. A genovai méregkeverő a középkori Olaszországba, a Coronado család palotájába és vidéki birtokára, az illúziók „tükörországába” viszi el az olvasót. Oda, ahol a kora tavaszi és a késő őszi esők idején különös gomba nő a ligetekben. Látszólag egyszerű kis mezei gomba, amely ártatlanul húzódik meg a fák hűvösében, s jelentéktelen színével bele is olvad a környezetébe, az erdő állatai mégis messziről elkerülik. Varázsgomba ez, egy olyan gomba, amely „képes megnyitni egy kaput az agyban”, valami megmagyarázhatatlan erőt ad annak, aki eszik belőle, és a világ valódi arcát fedi fel előtte. Angelo, a Coronado család elsőszülött fia, aki épp születése idején vesztette el apját, Guidóval, a ház lovászával köt szoros barátságot, s az évek során valóságos szenvedélyükké válik a gombaevés. Angelo fivére, Lorenzo a szerelemtől kábul el. Szoborszépségű menyasszonya, Sylvia Visconti azonban „a vér és a varázsgomba törvénytelen áldása alatt” Angelóval tölt együtt egy szerelmes éjszakát, s attól fogva úgy érzik: „örök otthonai lettek egymásnak”.

Szerelem, szenvedély, átok és fájdalom – ezek a mágikus történet kulcsszavai. Tristan Schwartz remek „érzelmi idegenvezetőként” kalauzolja végig olvasóját a kéj és a mámor, a hatalom- és bosszúvágy sötét labirintusában. Jellemrajzai mellett leírásai is varázslatosak. Például ahogy tizenkét fácáncsirke sorsát meséli el három oldalon, vagy ahogy Angelo lovainak kegyetlen lemészárlását fogalmazza meg néhány sorban, vagy ahogy Fabrizio doktor pincéjét, az alkimista műhelyt lefesti, az mind fényes írói eszköztárra vall. Itt valóban film pereg, egy érzelmekben gazdag, kalandokban dús, felkavaró film, amelyben még a mellékszereplők is fontosak. A főhősök pedig, a két fiú, Angelo és Lorenzo szívet és talajt vesztett anyja, a hatalomvágytól hajtott Valdemar, a Coronado-ház új ura egyetlen pillanatra sem eresztik el a „nézőt”, hiszen minden szavuk, minden megnyilvánulásuk, minden tettük úgy viszi előbbre a cselekményt, mintha egy matematikai pontossággal felépített lélektani drámát kaptunk volna a krimi legfontosabb elemeivel átszőve.

Tristan Schwartz huszonkét éves volt, amikor A genovai méregkeverőt írta. Kezdetnek valóságos csoda. Öt év telt el azóta. A Katika cigányélete már egy „igaz mese”. De remekmű ez is, az is. Csak a szenvedély közös bennük. Az egy tőről sarjad itt is, ott is.