A Boyle-faktor, avagy az álteljesítményen alapuló kultúra újabb megtörése

A projekt januári válogatóján megjelent egy akkor 47 éves skót asszonyság, Susan Boyle, aki addig csak itt-ott, illetve egy vidéki templomban énekelgetett, s aki Glasgowban - egy musicalrészlettel - elkápráztatta a közönséget. A válogatón Simon Cowell producer, médiacézár, Piers Morgan média-szaktekintély és Amanda Holden médiaszemélyiség alkották a - már összeszokott - zsűrit. Volt mitől tartaniuk, hiszen 2007-ben egyszer már lepadlóztak. Akkor a - talán nem haragszik meg rám, nincs szándékomban megbántani - kissé szerencsétlen fizimiskájú Paul Potts kinyitotta a száját, és kiáradt belőle Puccini Turandotjának leghíresebb része (Nessun Dorma). Amanda sírva fakadt… (Ez a szitu már erőteljes figyelmeztetés volt, hogy dobjuk félre az előítéleteinket.) Susan Boyle rendkívül izgatott volt a szereplés előtt, ezért elhatározta, hogy egy kicsit szemtelen lesz. Peckesen kivonult a színpadra, majd idétlen viselkedésével azonnal megbotránkoztatta a nézőket és a zsűri két férfi tagját. De főként az nem tetszett Cowellnek és a jelenlévők többségének, hogy 47 éves (értsd: túlkoros). Felharsant a fütty. Majd amikor azt válaszolta a feltett kérdésre („Mi az álma?“), hogy szeretne változtatni eddigi életén, szeretne profi énekesnő lenni, s Elaine Paige-t hozta példaként, a nézőtéren mindenki felhördült vagy nevetett. Hiszen hogy jön ahhoz egy tökéletesen ismeretlen, kócos „nagymama“, hogy az egyik világklasszishoz mérje magát, ráadásul ott, ahol - George Sampson 2008-as győzelme óta végképp - a fiatalság, a szépség, a hip-hop és a technokultúra (olykor ezek paródiája, pl. a Stavros-fiúk igen szórakoztatóak voltak) uralja a platformot. Kész röhej.
Legalábbis annak tűnt, de csak egy nagyon rövid ideig. Susan Boyle elkezdte énekelni A nyomorultakból (Les Misérables) aVolt egyálmom(I Dreamed a Dream) című részt. Jól tudta, hogy a musical-betétdalok úgy épülnek fel, hogy kb. a szám közepén (vagy a vége felé) fel kell vinni a hangot, s azt ki kell tartani egy levegővel. Ha ez az „ugrás“ megvan, szinte garantált a siker (már ami a hangzásbeli részét illeti). Ráadásul a leghíresebb musicalbetétdalokat mindenki ismeri, sok százan előadták már ezeket kitűnő produkciók keretében (a „névtelen“ Broadway- vagy West End-énekesnők félelmetes hanggal rendelkeznek), mégis az ismétlésnek óriási hatása lehet (mert reprodukálja és megújítja a befogadói élményt). De mindezt elő kell készíteni.
Szóval Susan Boyle belefogott. És az első hang kiejtésétől számított 10 másodpercen belül már a teljes nézőtér felállva tapsolt. Amikor pedig az említett „ugrás“ után Amanda is ezt tette, felkerült a pont az i-re. A többi már csak levezetés, de az is remekül sikerült. Majd következett a zsűri értékelése. Piers szuperlatívuszokban magasztalta a produkciót (a nézők ovációja közepette), a show történetének legnagyobb meglepetéseként jellemezve azt. Közbevetette továbbá, hogy amikor Elaine Paige-t emlegette Susan, mindenki nevetett, de most már bizony nem nevet senki. Amanda szintén elragadtatással beszélt a teljesítményről, s közben a nézőket is megdorgálta a viselkedésükért. Simon - látva, hogy ez már eldőlt, s igen jó érzékkel - kicsit lazábbra vette a figurát, s azt mondta, hogy amikor Susan kijött a színpadra, sejtette, hogy valami rendkívüli dolog fog történni, és igaza lett. A poén ült is, kezdett örömünneppé válni a hangulat.
De hátra volt még az „igazság pillanata“. Piers „a legnagyobb igent“ adta, amit valaha adott; Amanda is határozott igennel szavazott. Simon Cowell pedig így bocsátotta útjára a jelöltet: „Susan Boyle, hazamehetsz a faludba, felemelt fővel, mert ez három igen.“ Az értékelés alatt Susan már feloldódott, a három igen után azonban sportolókat meghazudtoló mozdulatokkal fejezte ki örömét: toporzékolt, a karját lengette, ujjongott stb. Kifelé menet pedig - teátrális mozdulattal - dobott egy csókot a tomboló közönségnek…
Hát így kezdődött. Mindez jó minőségben megtekinthető a következő weboldalon: http:// www.youtube.com/watch?v=RxPZh4AnWyk. Érdemes azonnal megnézni. A felvétel remekül van vágva. Abszolút eléri a kívánt hatást. A média jóvoltából azt is látjuk, amit a helyszínen lévők nem láthattak, mert a zsűri háttal ült nekik (illetve bepillanthatunk a függöny mögé is, ahol a két műsorvezető követi a fejleményeket, és kiszól hozzánk: „Gondoltátok volna? Nem“). A klip 6 perc alatt olyan széles érzelemskálát fut be, ami szinte példátlan. A megvetéstől eljutunk az alázatig, a tiszteletig, miközben szemtanúi vagyunk a kisember felemelkedésének. A résztvevők gesztusairól külön elemzést lehetne készíteni. Nagyon szimpatikus például Amanda Holden viselkedése, hiszen ő volt az egyetlen, aki uralkodott magán, amikor meglátta Susant. Valószínűleg nem Cowell, hanem ő volt az, aki sejtett valamit (talán eszébe ötlött Paul Potts esete). Az arcáról minden leolvasható… Később azt nyilatkozta, hogy Susan 5 másodperc alatt lehengerelt mindenkit. Ez nem túlzás, úgy is fogalmazhatnánk a reakciók alapján, hogy Susan Boyle pár másodperc alatt világhíresség lett. Vagyis ami másoknak (pl. Madonnának) évekbe telt, az most nagyon rövid idő alatt megtörténhetett. Ehhez azonban a médiára volt szükség.
Tehát 2 évvel ezelőtt az ITV leadta az anyagot, aztán felgyorsultak az események. Beindult a médiagépezet - a kiberinfrastruktúra támogatásával. A snitt különböző verziói felkerültek a videoelosztó portálokra (azaz megkezdődött egy szériaszerű produkció sokszorozása és továbbmásolása), s hirtelen 100.000.000 (!) fölé nőtt a regisztrált letöltések száma. A fent említett 6 perces változatról készítettem egy rövid felmérést két év távlatából. Tíz napon keresztül figyeltem, hogyan növekszik a klip nézettsége, s az adott nap egy adott órájában feljegyeztem a pillanatnyi állást. (A részeredményekkel nem untatom az olvasót.) A számláló 2011. március 20-án reggel 7 óra 30 perc körül 61.775.424-en állt. Kilenc nap múlva, 2011. március 29-én pedig 62.488.701-et mutatott. Egy gyors fejszámolás után kiderül, hogy az egyenletes növekedés oka az, hogy átlagban szinte minden másodpercben elindítja legalább egyvalaki a lejátszást. Elképesztő.
A sztorinak azonban ezzel nincs vége, mert valami más is történt 2009. április 11-én: 10 másodperc alatt megváltozott a sztáralkatról kialakított képünk. Ma már Susan-effektusról beszél a média (teljes joggal), kettős értelemben is. Ez a kifejezés egyrészt arra utal, hogy az egyszerűség, a hétköznapiság is összekapcsolódhat a profi jellegű előadásmóddal. (Azonnal, és megítélhetően.) Másrészt a Susan-effektus szó szerint értendő. A Britain's Got Talenthez hasonló műsorok társadalmi megbecsülése megnőtt, mert az emberek egyremásra jelentkeznek az ilyen típusú válogatásokon, mivel úgy érzik, hogy ők is tehetségesek valamiben, s képesek megfelelni egy olyan sztárképnek, amelynek immár nem valamely alkalmi szexszimbólum, hanem igenis Susan Boyle a paradigmatikus alakja. És még ezzel sincs vége a történetnek, hiszen mindez igen széles horizontot nyitott fel, amelynek -identitáselméleti, kultúratudományi, ipartörténeti, szociológiai stb. - következményeivel számolnunk kell. Ugyanis valóban a show-biznisz egyik legérdekesebb karriertörténetéről van szó. (Elaine Paige szerint Susan a legjobbkor érkezett, a gazdasági világválság által okozott depresszív hangulatból hirtelen kiemelt mindenkit.)
Sokat foglalkoztak persze az újságok, a hírműsorok, az internetes oldalak Susan Boyle életútjával és a döntő utáni állapotával (kimerültség, kórházi ápolás), erre azonban nem térnék ki, mert van itt még valami fontosabb. Úgy tudtuk eddig, hogy a sztárcsinálás e változata a pillanatnyi forma függvénye (csak), s alig marad a mezőnyből bárki is a platformon. Pláne ha valaki második lesz, s lemarad a lemezszerződésről, igen hamar feledésbe merülhet. Bár Susan Boyle nem nyerte meg a versenyt (második lett), menet közben mégis akkora sikert aratott, hogy Cowell megígérte neki, nem lesz gond a lemezszerződéssel. A producer jól döntött. Az énekesnő bemutatkozó CD-je túlszárnyalt minden rekordot, s úgy került az eladási listák élére, hogy az utána következő 4 helyezett összesen meg sem közelítette az eladási példányszámát. Mellesleg azt a Leona Lewist előzte meg, aki 2006-ban az X-faktorral futott be, s annak a filmnek (az Avatarnak) a főcímdalát énekelte tavalyelőtt, amely magasan vezeti a filmes bevételi listákat. (Ezt is nagyon nehéz lesz megdönteni.) Végezetül már csak arra utalnék, hogy Susan talán nem csak azért képes áthidalni napjainkban a szubkultúrák közti szakadékokat, mert a Rolling Stones-tól Lou Reeden át a Macskákig terjed a repertoárja, hanem azért is, mert kevésbé esett át szabványosításon. Rendbe tették őt persze Cowell emberei, de nem változtatták át (az új frizura és az, hogy a fellépésekre felöltöztetik, itt nem jelent imidzsváltást). A múlt hatáshajhászó sztártípusával szemben (akit a nagyközönség vágysűrítményeként lehetne meghatározni) ő megőrizte hitelességét, s valószínűleg ezért is töretlen a népszerűségi indexe. Egyszerűen üdítően hat a nulla teljesítményen alapuló valóságshow-k világában. Haez így folytatódik, akkor Susan Boyle a poszthumán kor sztárkultuszának anyjaként beírhatja, pontosabban beénekelheti magát a (média)történelembe. Vagy már meg is tette…

H. Nagy Péter