Úgy tűnik, a karanténidőszak jót tett a zenészeknek: annyi izgalmas album jelent meg az elmúlt három hónapban, hogy nem győztük kapkodni a fejünket. Az alábbiakban igyekszünk megkönnyíteni önöknek a választást.
A bőség kosara a könnyűzenében
Nick Cave, Warren Ellis: Carnage
Nick Cave rendkívül produktív mostanában. Zenekarával 2019-ben adta ki a Ghosteen albumot, tavaly pedig az egy szál zongorás, nézők nélküli koncertjének anyagát Idiot Prayer: Nick Cave Alone at Alexandra Palace címmel. Ezt a legújabbat a The Bad Seeds multi-instrumentalistájával, Warren Ellis-szel közösen készítették egy hét alatt, a nyolc dal többsége állítólag az első három napon született. A Carnage egy impresszionista állapotrajz, a mögöttünk álló kaotikus hónapok lenyomata. Először digitális formában jelent meg februárban, a CD és a bakelit később jött, de addig is kipakolták a YouTube-ra a teljes albumot, úgyhogy nyilván nem az anyagiakra hajtanak.
Valamennyi dal lassú tempójú, meditatív, hipnotikus énekkel, karakteres szintetizátorral. A minimalista alapok gyakran gyorsabbak, mint a fő dallam, amitől egyszerre finom és erőteljes atmoszférát kap a lemez. A bezártság hatására készített veszteséglista egyfelől fájó feladat, de a túlélést segítő ventilációként is szolgál. Konkrét utalás nincs a járványra, de ott bujkál a sorok között. Nick Cave-et amúgy sem kényeztette a sors az utóbbi években – tizenöt éves fiának elvesztése egy önálló lemezt is kihozott belőle 2016-ban, itt pedig azt (is) érezni, hogy az önkifejezés még mindig egyfajta gyógyulássegítő folyamat számára.
Lana Del Rey: Chemicals Over the Country Club
Az utóbbi évek egyik legegyénibb hangú amerikai dalszerző-énekesnőjének hetedik albuma szintén felkerült a YouTube-ra. Lana Del Rey-t hiba lenne elintézi azzal, hogy ő az összetört szívű lányok kedvence, és ha egy dalt meghallgatunk tőle, az összeset ismerjük. A helyzet bonyolultabb. Mostanra ugyanis kialakított magának egy önálló stílust, saját világot. És mivel a popzenében az önazonosság a hitelesség legfontosabb kritériuma – enélkül csak receptre készült tucattermékről beszélhetünk – , kalapot emelek előtte. Jól áll neki a a sok zongora és a nemrég megtalált folkos vonal. Remek előadó: tudja, mikor kell suttogni, beszélve énekelni, és mikor kell kieresztenie a hangját. Ezen a finom mívességgel hangszerelt, alaposan kidolgozott, befelé fordulós lemezen nincsenek töltelékdalok, de nincs „nagy sláger” sem: érezni, hogy mindegyik egyformán fontos volt neki. Nekem pedig talán a Wild at Heart és a Dark But Just a Game a legfontosabb.
Sleaford Mods: Spare Ribs
A kultikus brit elektro-punk duó csak most, a tizenegyedik albummal érintett meg igazán, pedig sokszor próbálkoztam velük. Egy MC nagyon durva akcentussal szövegel, a másik pedig valamit prüntyög alá egy Casióval. Nyelvtudás erősen javallott, mert a lényeg a szellemes szövegekben rejlik, amelyek már-már irodalmi igényűek, de nem a szó magasztos értelmében.
Ez az utca költészete, az angol társadalom peremén élők mindennapjainak rögzítése, egy csomó szlenggel. Mentségemre legyen mondva: az üzenetek felét az amerikaiak sem értik, de még a britek egy része is rejtvényt fejt zenehallgatás közben. Jason Williamsont azonban mindez nem érdekli, ebből a szempontból egy kicsit olyan ő, mint szegény Mark E. Smith volt (The Fall) vagy Mike Skinner, a The Streets agytrösztje.
Williamson viszont ritmushangszerként használja a hangját. Váratlan hangsúlyok, csavarások, az alapritmus ellen feszülő ritmikai megoldások, csúfondárosan elnyújtott sorvégek, dühös hadarás – megannyi kunszt, amitől zeneileg is izgalmasak a számok. (Ebből a szempontból a Nudge It című a kedvencem) A brexit, a kormány bénázása, a létbizonytalanság jelenik meg a szövegekben, ehhez jön még a magánélet: gyermekkori traumák, hazug barátok. Szóval a lelkileg rossz passzban lévők inkább ne böngésszék a szövegeket.
Justin Bieber: Justice
Számomra az év eddigi legnagyobb meglepetése ez az album – de lehet, hogy csak az előző, harmatgyenge Changeshez képest tűnik komoly fejlődésnek. Igazi modern, pumpálós, klubos popzene, amit hallok, a trendiségre való görcsös törekvés nélkül. Azt az örömteli, rövid időszakot idézi, amikor Diplo és Skrillrex írták neki a számokat. Érezni rajta, hogy Justin végre szabad kezet kapott, hogy a mögötte álló hatalmas apparátus nem nyomta őt agyon. És aki azt csinálhat a stúdióban, amit akar, az nem patikamérleggel méregeti az újabb kötelező világsláger hozzávalóit, hanem új dolgokat próbál ki. Ez a felszabadult kísérletezés remek hatással volt az egykori tinibálványra, aki azóta megnősült, lehiggadt, megtért, szóval emberileg is sokat változott. Ha ezen az úton halad tovább, akár fontos, trendformáló előadóvá is válhat egyszer. Van rá ideje, hiszen még mindig csak huszonhét éves.
Django Django: Glowin in the Dark
Ez pedig a másik pozitív meglepi-lemez. A londoni Django Django eddig egy korrekt indie-pop négyes volt, inkább az elektronikus vonalhoz közelítve. Új albumuk viszont tele van progresszív, már-már pszichedelikus elrugaszkodásokkal, math-rockos struktúrákkal, asszimetrikus dalformákkal. Mintha kicserélték volna a társaságot, vagy összezárták volna őket a Foals tagjaival. A dobok végre nem úgy szólnak, mint egy dobgép, a gitárok egymásnak válaszolgatnak játékosan, fantáziadúsan, egyedül az ének maradt selymes és éteri. Ha ilyet is tudnak, miért nem csinálták eddig? Mindenesetre nagy dolog, hogy negyedik lemezükön kimásztak saját buborékukból, és új, izgalmas dologba kezdtek.
King Gizzard & The Lizard Wizard: L.W.
Ausztrália legalább tíz éve a pszichedelikus rockzene új fellegvárának számít, főleg a pont tíz éve alakult King Gizzard & The Lizard Wizardnak köszönhetően. Ez a zenekar elképesztő ütemben munkálkodik, igazi sztahanovisták – volt olyan év, amikor öt albumuk jelent meg – és mind remek lett. Folyamatosan újítanak, anélkül, hogy ismételnék magukat, próbálgatják a zenei stílusokat, a szörfös garázszenétől a progresszív rockon és a folk-popon át egészen a dzsesszes hangzásokig, és az olyan bizarr projektekkel sem sültek fel, mint amikor kitalálták, hogy trash metal albumot csinálnak, csak úgy, a buli kedvéért. Ez az idei (2012 óta már a tizenhetedik) korong is bőven tartogat meglepetéseket: keleties és balkáni témák bukkannak fel rajta, ami eddig nem igazán volt jellemző az angolszász rockzenére. Lefogadom, hogy a következő években sokan fogják utánozni őket, már csak emiatt is érdemes meghallgatni ezt a lemezt, amely egyszerre igényes és szórakoztató.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.