A bojkottált Velence

Három évvel ezelőtt a velenceiek egészen lenyűgözően kezelték a koronavírus-járványt. Miközben az összes többi filmes seregszemlét törölték, ők „távolságtartó”, kis létszámú rendezvényt szerveztek, és online is lehetett nézni a versenyfilmeket, ami minden idők legnagyobb közönségét hozta a fesztiválnak.

Idén viszont egy egészen más jellegű problémával kellett megküzdeniük: a hollywoodi színészek és forgatókönyvírók sztrájkjával. Ez azt jelentette, hogy az átlagosnál sokkal kevesebb sztár vonult végig a vörös szőnyegen. Talán Bradley Coopert hiányolta leginkább a sajtó, aki rendezőként megtehette volna, hogy elutazik Velencébe a Bernstein-film (Maestro) népszerűsítésének érdekében, főszereplőként azonban úgy döntött, szolidaritást vállal sztrájkoló kollégáival, és távol marad. Ennek meg is lett a böjtje: bár a film kedvező kritikákat kapott, egyetlen fontos díjat sem nyert azon a seregszemlém, amely az őszi szezon legfontosabb ugródeszkájának számít a szakmában, és – nem hivatalosan – a majdani Oscar-jelöléseket is befolyásolja. (Ezt az elmúlt évtizedben több film esetében tapasztalhattuk, talán elég, ha a Gravitációt, a Birdmant vagy a Spotlightot említjük.)

Ráadásul a fesztivál idén ünnepelte fennállásának 80. évfordulóját, a szervezők nagyszabású rendezvényre készültek, a szokásosnál is több filmsztár részvételével. Ebből végül nem lett semmi, illetve akik elfogadták a meghívást, azok a szokásosnál is nagyobb figyelmet kaptak. Ebben Timothee Chalamet vitte a prímet, aki a Bones and All mellett a Dűne folytatásában is szerepelt, és tűzpiros, extravagáns öltözetben pompázott a vörös szőnyegen.

A velencei mustrát bojkottálók mindegyike leszögezte, hogy nem a fesztivállal van bajuk, nincs szándékukban ártani a rendezvénynek, de kötelességük támogatni azokat a sztrájkolókat, akik kevesebb nemzetközi figyelmet kapnak, mint ők. Ez a sosem tapasztalt helyzet tehát komoly választás elé állította a filmes szakma képviselőit. Azok, akik kihasználták a lehetőséget és megjelentek Velencében, számos kritikát kaptak az amerikai sajtóban, amiért kizárólag a saját érdekeiket tartják szem előtt. A filmeknek viszont érezhetően jót tett a személyes támogatás.

Ezt a dilemmát mi itt és most nem tudjuk megoldani, nyilván lesznek marketingkövetkezményei valamennyi döntésnek, azokról mindenképp beszámolunk a maguk idejében. A tizenegy nap alatt azonban végig fontos téma volt a színész- és írószakszervezetek sztrájkja. Ezek közös konklúziója, hogy ha az alkotók továbbra sem tudnak megegyezni a nagy stúdiókkal az igazságosabb bérezés tekintetében, illetve a mesterséges intelligencia által jelentett veszélyek kiküszöbölésének koncepciójában, komoly veszélybe kerül a hollywoodi filmgyártás.

Ennek első jelei már most láthatóak: a streamingszolgáltatókat kezdik ellepni a dél-koreai filmek és sorozatok, hatalmas nézettséget elérve – miközben az amerikai produkciók 90 százaléka teljesen leállt. Úgy tűnik, az európai bedolgozók egy része is jól jön ki ebből a váratlan helyzetből, Magyarországon például sorban állnak a forgatási lehetőségért azok a produkciók, amelyeknek alkotói nem tagjai az említett szakszervezeteknek.

Az idei nemzetközi zsűri elnöke a francia–amerikai Damien Chazelle rendező volt, akinek olyan filmeket köszönhet a világ, mint a Babylon, a Kaliforniai álom (La La Land) vagy a Whiplash. Ő már a megnyitón olyan pólóban pózolt (zsűritársai, Laura Poitras és Martin McDonagh társaságában), amely szolidaritást hirdet a sztrájkolókkal. Ez a gesztus duplán fontos volt, mert egyrészt személyes véleményét is közölte vele a rendező, másrészt azt is jelezte, hogy a velencei seregszemle nem neheztel senkire, aki visszamondta a szereplést. (A forgatókönyvírók már 132 napja, a színészek pedig 60 napja nem dolgoznak).

A fesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt idén egy formabontó alkotás, Jorgosz Lantimosz görög filmrendező Poor Things (Szegény párák) című filmje nyerte el, amely egy fantasyelemekkel átszőtt bizarr fekete komédia, és amelyben Emma Stone bebizonyítja, hogy a mainstream csillogás mellett az extrém színészi feladatok is érdeklik. Mivel Damien Chazelle is nagyon megszerette a színésznőt a La La Landben, vélhetően ő lobbizott leginkább ezért a filmért – de ez persze csak a mi privát teóriánk. A film Magyarországon október 12-én, nálunk viszont sajnos csak jövő februárban kerül a mozikba.

„A bemutatott filmek remélhetőleg önmagukért beszélnek” – mondta a fesztivál sajtófőnöke mindjárt az elején, arra az újságírói kérdésre válaszolva, hogy vajon veszélyben van-e Velence. Vagyis nem az amerikai sztárok személyes jelenléte, a felhajtás és a csillogás a fontos, hanem a bemutatott alkotások színvonala. És ezzel vélhetően mindenki egyet tud érteni.