A banalitás költészete

A Leenane szépe egyik jeleneteCtibor Bachratý felvétele Kedden először a Kassai Állami Színház játszotta az ír dráma világsztárjának, Martin McDonaghnak Leenane szépe című darabját Michal Vajdička rendezésében. McDonagh hősei általában a világtól elzárva mennek egymás idegeire, nem tudnak szabadulni a sivár tájból, kínozzák a másikat, önzőn és csak saját, sokszor egzaltált érzelmeiket ismerik el egyedül mérvadónak. A Leenane szépe is izgalmas karaktereket kínál, anya és lánya teszi pokollá egymás életét már húsz éve, már nincs is más értelme a létezésüknek, mint a másik kibírhatatlan jelenléte.

A fullasztó, nyomott hangulatú, kilátástalan darabot Vajdička vérbő komédiaként rendezte meg. A szereplők nem sajnálják magukat, nem szenvednek, röhögni tudnak a másikon és magukon, egymást gyötrésük szinte kedélyes. Kveta Stražanová az anya szerepében egy bölcs félmosollyal láncolja magához negyvenéves lányát, mintha nem is tudatosítaná, mennyire nyomasztóvá tudja tenni gyereke életét. Dana Košická rémült tekintettel és kemény szavakkal tesz meg mindent anyjáért, az örök lázadás és a feltétlen engedelmesség feszíti belül. A rendező gondosan csapja be nézőjét, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés az érzelmi kitöréseknél, melyek egyre vadabbak és veszélyesebbek, míg végül az anya meggyilkolásához vezetnek. Vajdička nagyon ügyel arra, hogy ne diadalmaskodjon se az anya, se a lány meggyőződése, hogy a néző ne tudja eldönteni, melyikük a nagyobb szörnyeteg. A koncepció szerint mindketten áldozatok, mindketten esendő emberek, akik fájdalmasan vágyakoznak a boldogságra. A borzalmak és a szeretettel megrajzolt jellemek mintha túlságosan is elkülönböződnének, az egyes jelenetek mintha nem következnének egymásból. A nehéz felfogású Ray – aki Michal Soltész alakításában meglehetősen elrajzolt figura – szinte főszereplővé válik, és a két nő csatája inkább a banalitás költészetét sugallja.

A legnicai Modrzejewska Színház előadása, a Made in Poland egy fiatal lengyel szkinhed, Bogus életéből villant fel jeleneteket. A rendező és író Przemyslaw Wojcieszek bármennyire is nagyon mai jelenségekre koncentrál, és a lakótelepek sivár világát idéző térben játszatja a történetet, a színészekre és a sztorira koncentrálva valójában a pontos megfigyelések és a naiv didaxis meghökkentő elegyét keverte ki. A történet igencsak leegyszerűsítve mutatja be a kallódó fiatal nemzedék problémáit. A fiatal Bogus egy napon – kiábrándulva nőkből, barátokból, az egész világból – a homlokára tetováltatja: Fuck Off, s így elkötelezi magát a valódi forradalom, a minden ellen lázadás mellett.

Ami működik az előadásban, az a színészi szuggesztió, a típusok és sorsok hiteles találkozása, az egyes helyzetek konkrétsága, de egészében szájbarágós, nevelő célzatú tanmesévé áll össze. A hőzöngő kölyök szembesül mások problémáival, látja, hogy mindenkinek nehéz, megtalálja a szerelmet, s a szemünk láttára egyre jobb emberré válik. Kitűnően kitalált figurák váltakoznak lazán felskiccelt jellemekkel: a sztálinista költőket kedvelő alkoholista tanár, a múlt rendszer lengyel könnyűzenei ikonját bálványozó pénzbehajtó, a jogásznak készülő tolókocsis parkolóőr. Wojcieszek filmrendezőként ismert, ez az előadás az első színházi munkája. Érződik, hogy a szövegek konkrét helyszínekre íródtak, és hogy az akciófilm műfaja inspirálóan hatott a rendezőre, aki a volt keleti blokk izgalmas nonszenszét, a szociálisan érzékeny akciófilmet próbálta megteremteni. A dialógusok hosszadalmasak, a térkihasználás – annak ellenére, hogy az előadás az utcán kezdődött és a szereplők autókkal gördültek az épület elé – teljesen konvencionális. A rengeteg felvillantott lehetőség egyike sincs lélegzetelállító erővel megvalósítva. A történet egyszerre akarja a valóságot szondázni és javítani, felmutatni és változtatni, indulatot közvetíteni és szeretetet árasztani, nyugtalanítani és megértéssel lenni.