A 4’ 33’’ titkai

John Cage egyik zeneművének (Variations II) „kottája” így néz ki: maga a partitúra 11, vonalakat és pontokat felsorakoztató átlátszó papírlapból áll. A lapokat tetszőlegesen egymásra vetjük, összecsúsztatjuk, és az így kialakult „kotta” alapján kiolvasható hangviszonyok alkotják az önazonosságát csakis a kreatív interpretáció során időlegesen meglelő művet. Cage híres-hírhedt 4’ 33’’ című darabja három tételből áll. A kotta mindössze egy oldal: a tételeket jelölő római számok alatt háromszor ugyanaz a latin szó szerepel: TACET (azaz: hallgat). A mű előadása során (vajon melyik hangszerre íródott?) egyetlen hang sem szólal meg, a szigorú időkeret viszont nem marad se jelentés, se hang híján, mivel az abszolút csend illúzió, illetőleg a csend a hang bölcsője.

Michael Nyman kortárs zeneszerző (számos kimagasló opera és dalciklus, illetve filmzene kötődik a nevéhez), zenekritikus és teoretikus 1974-ben írt Experimentális zene című monográfiája ma már klasszikus alkotásnak számít: egy vérbeli alapmű, mely a fent előszámlált alkotói metódusok termékei közt nyújt megbízható eligazítást. A meglehetősen nehezen kezelhető tárgyat határozott fogalmi készlettel közelíti meg, melyet jórészt saját maga alkot meg.

A kezdet kezdetén különbséget tesz experimentális és avantgárd zene között, méghozzá nem ideológiai alapon, hanem kizárólag zenei megfontolásokból kiindulva. A kísérleti zene tudatosan szembehelyezkedett az elitizmussal, a véletlen poétikájára alapozta önnön létét, vagyis esetében az anyag létéből fakadó anyagiság gyümölcse a felsejlő zenei rendszer (pl. csillagtérkép vagy számítógépes folyamatok segítségével előállított zenei hangtömegek, természeti formák, talált tárgyak zenei „kibetűzése”). Jellemzi továbbá az előadó szerepének megnövekedése, a repetitív mechanizmusok kiaknázása, a pillanatnyi konfigurációkból fakadó előadás egyedisége, a játékelem és a csendkomponens hatványozott jelenléte, az irritáció, a fókuszálatlanság, a hangok önelvűségének megőrzése (a zeneszerző nem bonyolódik bele valamiféle alaposan megszervezett konstrukció meg??valósításába), illetve a hangszer totális konfigurációként való felfogása (pl. a zongora teljes hangszerteste hangképző szerepben jelenik meg).

Nyman könyve ugyan teoretikus karakterű, de tökéletes pedagógiai vénával megírt, szemléletes példákkal illusztrált gondolkodó könyv, mely tárgyát, a zenét intellektuális tapasztalatként, a lét köznapiságában felbukkanó váratlan szépségtapasztalatként és a megértést modelláló folyamatként képzeli el. Noha a kötet középpontjában John Cage munkásságának értelmezése áll, Nyman a zenei gondolkodás egy sajátos típusát elemzi, mely immár zenetörténetileg is jelentősnek minősíthető szerzőgárdát vonultatott fel, többek közt a nálunk is jól ismert Gavin Bryars, Morton Feldman, Philip Glass, Frederic Rzewski, Terry Riley vagy Steve Reich személyében. Kétségtelen, persze, hogy a könyvben ismertetett művek egy jelentős hányadát hajlamosak vagyunk komikus módon szemlélni, illetőleg a blöff, az öncélú gesztusrendszer, a tudálékosan misztifikált dilettantizmus vagy az indulatos epigonizmus kategóriájába sorolni, illetőleg a túlinterpretálás „rémén” kedélyesen ironizálni, ám a Nyman által bemutatott zenei beszédmód bölcseleti és zeneesztétikai háttere önmagában véve is megkapó.

A nagy jelentőségű munka magyarul Pintér Tibor tolmácsolásában olvasható.

(Michael Nyman: Experimentális zene. Cage és utókora, Budapest, Magyar Műhely Kiadó, 2005.)