Külföld

Krízisálló a merkeli örökség?

Október 29-én Angela Merkel bejelentette, hogy 2021-ig kész kitölteni utolsó kancellári ciklusát, de idén decemberben megválik a CDU pártelnöki posztjától. Mivel jár ez a meglepetésszerű döntés? Elvesztheti-e vezető szerepét Németország Európában? Bara Zoltán politikai elemző véleményét kérdeztük.
Miklósi Péter

2018. november 9. 16:20

Bara Zoltán - Somogyi Tibor felvétele

Az, hogy Angela Merkel jelezte: két lépésben kivonul mind a német, mind a nemzetközi politikából, körültekintő elhatározás, vagy hirtelen tűzoltás volt részéről a bajor és a hesseni, tehát a két utóbbi kedvezőtlen kimenetelű tartományi választás után?

Gondolom, a dolgok történelmi ívét is érdemes szemügyre venni. Alapvetően azt, hogy Konrad Adenauer óta az összes német kancellár – akár a jobboldali CDU, akár a szocdem SPD jelöltje volt az illető – a saját politikai pályájának végét látva egy ilyen vagy hasonló lépésre kényszerült. Egyébként tény, hogy a negyedik kancellári időszakát taposó Angela Merkel belpolitikai pozícióit most valóban az októberi tartományi választásokon megmutatkozott tetemes arányú szavazatvesztés ingatta meg, de a klasszikus pártok jelenéről és vonzerejéről huzamosabb ideje már nem csak Németországban folyik élénk vita. Ez a dilemma Európa jövőjének is nagy kérdése. Így az sem véletlen, hogy Merkel váratlanul időzített bejelentését követően szinte azonnal izgalmas helyezkedés indult a CDU-CSU pártszövetségben.

Joschka Fischer egykori zöldpárti külügyminiszter az egyik német tévécsatorna társalgóműsorában leszögezte, hogy Németországnak az immár 13 éve folyamatosan kormányzó kancellárján kívül nincs más olyan vezető politikusa, akit ennyire elismerne a világpolitikai elit. Mondhatni hát, hogy Angela Merkel nem várt gesztusa igazi dámaáldozat a nagypolitika sakktábláján?

Egy-egy ilyen döntést nem jószántából, hanem inkább a körülmények foglyaként hoz meg valaki. Világos, hogy a CDU–CSU szeretné elkerülni azt a csapdát, amelybe mára a vele nagykoalícióban együttműködő SPD jutott. Ráadásul szerte Európában egyre több a német szociáldemokratákéhoz hasonló helyzetbe sodródott párt. Például Franciaországban a baloldalt csak hat-hét százalék körül mérik! A hagyományosan nagy pártok helyett újak előretörése tapasztalható. A választók nagy számban átpártolnak a zöldekhez, illetve a rendszerkritikus vagy akár a rendszerellenes pártokhoz. A demokratikus német jobboldal előtt most ez a legkomolyabb kihívás.

Az egykor derűsebb napokat megélt CDU-nak még akkor is tartania kell a komolyabb „elvékonyodás” veszélyétől, ha élén mind ez ideig Angela Merkel, kontinensünk legtapasztaltabb, legtekintélyesebb, legbefolyásosabb politikusa állt, aki szemmagasságban képes tárgyalni Trumppal, Putyinnal, Erdogannal?

Senki ne feledje, hogy Németország a világ negyedik legnagyobb nemzetgazdasága, és messze a legnagyobb Európában; hogy lakosságának létszáma a legtöbb kontinensünkön; hogy ez számos egyéb jellemzőjével együtt valamennyi európai fórumon meghatározza az erejét. E pozíciók ismeretében Angela Merkel lényeges politikai öröksége lesz, hogy nem kockáztatott, illetve nagy és átfogó reformjavaslatokat sem akart erőből megvalósítani. Tágabb környezetében viszont higgadt és komoly kompromisszumos megoldásokat igyekezett találni. Még az igazán éles konfliktusokban is. Kancellársága belföldi és nemzetközi sikereinek egyik konkrét titka, hogy mindig a megfelelő hangot tudta/tudja megütni akár a közösen funkcionáló két testvérpárt: a CDU és a CSU között; akár a német nagyipar gondjainak különböző vitás kérdéseiben; akár Berlin és Brüsszel között. Álláspontját demokratikus úton képes többségi nézetté nemesíteni. Kivételt csak a 2015-ös menekülthullám jelentett, amikor nem egyeztetett vélemény szerint cselekedett. Ezzel megoldott ugyan egy európai kényszerhelyzetet, de személyes döntése ahány kérdést megválaszolt, annyi újabbat meg is nyitott.

Pártelnöki és kancellári szerepkörének osztódásával az Európai Unió német–francia tengelye is meglazulhat? Hiszen Macron francia elnök Európát egyesítő, a kontinens közös gazdasági, valutáris, védelmi és több más alapvető érdekét érvényesítő céljához a németek aktív támogatása kell!

Az európai föderáció gondolata mindig akkor lépett nagyot előre a megvalósítás felé is, ha az Európai Bizottság egy-egy vezetőjének megvolt ehhez a német és francia támogatottsága. Emmanuel Macron államfővé választása az ilyen irányt mutatta, ahogy Angela Merkel újbóli kancellári megbízatása szintén. Németországban azonban a hosszadalmas koalícióalakítás bonyodalmaiban, majd az új kormányzaton belüli állandó huzavonában a jelentős európai kérdések ügye lefékeződött. Így valószínűleg az úgynevezett nagy európai programok kérdésköre – közöttük például az eurózóna bővülése – sem lesz napirenden a közelgő európai parlamenti választásokig. Sőt, ezek a témák áttolódnak a 2020-as évekre. Az Európai Unió következő, a 2021–2028-as esztendőkre vonatkozó hétéves költségvetését német részről viszont még Angela Merkel fogja tárgyalni. Előreláthatólag ő is egy kevésbé erős politikai, ám annál erélyesebb gazdasági egyesítésre teszi majd a hangsúlyt. Ez szervesen összefügg a kétsebességes Európa gondolatával, hiszen ha az Európai Unióban már ismert a szorosabb együttműködés igényére építő mag, akkor annak kellő formáját is mielőbb meg kell találni. Ezt Németország is támogatja.

A napok haladtával már jobban körvonalazódik, hogy a 18 éve pártelnök és 13 esztendeje kancellár Angela Merkel fokozatos kihátrálásában a politikai életből mi játszhat/játszhatott nagyobb szerepet: Európa-politikájának olykor fülsértő kritikája például a visegrádi négyek egyik-másik tagországától, vagy a CDU népszerűségének jelentős zuhanásából eredő viták és személyi súrlódások?

Alapvetően mindkét szempont. Noha a súlyosabb gondot a CDU–CSU pártszövetség hagyományosan széles tömegbázisának elgondolkoztatóan gyors csökkenésében érzem. Ez pedig előrevetíti, hogy a kialakult előnytelen tendenciákat kezelni kell. A politikai erővonalak irányát, illetve a politikusok mozgásterét kiválóan ismerő Angela Merkel rutinosan észrevette, hogy a fennálló pártbajok orvoslásához nem elegendő a korábban bevált belső kompromisszumok keresése, hanem a CDU-nak, meghatározó fontosságú pártként, mihamarabb új arcra, új politikai stílusra van szüksége. Ennek igénye már a Bundestag, tehát a berlini parlament frakcióvezetőjének minap tartott tisztújításakor is kiderült, mert a kancellár és egyben pártelnök Merkel évek óta egyik legfőbb támaszát jelentő Volker Kaudert – minden előjel nélkül és meggyőző többséggel – a belső ellenzék jelöltje, a kevéssé ismert Ralph Brinkhaus könnyen legyőzte. Persze mindettől függetlenül az Európai Unióban Németországnak nincs alternatívája. Sőt, a hamarosan „csak” kancellárként aktív Angela Merkel feladatköre az európai színtéren szinte megduplázódhat. Különösen a küszöbön álló brexit és a francia belpolitika hullámverésének tudatában. A tavaszi európai parlamenti választások után pedig nyilván olyan kompromisszumos elemeket igyekszik beépíteni az uniós agendába, amelyek az ő szemszögéből nézve lényegesek.

Akár az EU-t szétfeszíteni igyekvő erők térnyerését szűkítendő? Vagy az európai politikában, így természetszerűleg Németországban is, az általa következetesen forgalmazott „Mitte”, azaz a néppárti jobbközép erősödésének szilárdabb kereteit?

Ami egyre világosabban látszik, hogy mostanában már Németországban sem az ideológiai irányultságok határozzák meg a belpolitikai játszmákat, hanem az adott fő témák iránti fogékonyság. Ilyen a bevándorlás, a globalizáció és a környezetvédelem témaköre, annak gazdasági vetületei, hiszen mind az európai, mind a német gazdaság ereje megkerülhetetlen. Bárki legyen 2021 után a német kancellár, neki is arra kell törekednie, hogy az Európai Unió gazdasági egységként működjön, a globalizáció folyamatai pedig ne a bezárkózás irányába terelődjenek. Már jelenleg is ezért alakult széles egységfront például Donald Trump kereskedelmi elképzeléseivelszemben. Európábanaz EU-t szétszabdalni kívánó radikálisok hangoskodására is határozott választ kell adni. Németországban főként az AfD-t, az Alternatíva Németországért nevű szélsőséges mozgalmat szükséges demokratikus úton a háttérbe szorítani.

Kellőképpen tudatosítja ezt a német társadalom? Hiszen az AfD már az összes tartományi parlamentben ott van!

Szerencsére ez a radikalizmus Németországban még nem jelenik meg olyan akut veszélyként, mint például Franciaországban vagy Olaszországban. Az AfD ereje egyelőre jóval gyöngébb annál, mint hogy kormányzó párttá válhasson. Másrészt viszont úgy tűnik, hogy a látványos kompromisszumpolitikák érája lecsengőben van, nem hoz új szavazókat. Ezért ha a CDU a jövőben nem akar a partvonalra sodródni, a leendő pártelnöknek több olyan témát kell felvállalnia, ami nem sajátja Angela Merkel politikai habitusánnak.

Sarkított vélemény, mely szerint Angela Merkel befolyásának „alkonya” szinte „áldás” a populisták, a politikusi pávatáncot járó autokraták számára?

Korunk és vele a világ – ebből adódóan pedig számos országban a belpolitika – bizonytalanná vált. Új törésvonalak megjelenésével a régi minták egyre kevésbé, esetleg már egyáltalán nem működnek. Ennek ellenére léteznek azok a gazdasági kényszerek és egyéb társadalmi hatóerők, amelyek megkerülhetetlenek. Például óriási gondot okoz majd az egész világnak, ha (tíz)milliók fognak menekülni az éhínség, a vízhiány, a háborúk elől. Nem kérdés, hogy ezekben a szituációkban a világ gazdag részeinek szolidaritást kell vállalnia a rászorultakkal. Emellett, világviszonylatban, ketyeg a demográfiai bomba is. Fontos hát időben tudatosítani, hogy a Föld szerencsésebb tájainak gazdasági és termelési tempója csak a bevándorló munkaerő rendszerezett befogadásával lesz fenntartható. Ezért erre a kérdésre válaszokat keresve nem a német AfD, másutt a vele rokon radikálisok retorikájának átvételében rejlik a kiút és a megnyugtató megoldás.

E felbolydult világban is esélye van annak, hogy Angela Merkel még megkoronázza politikai pályafutását?

Talán a legfontosabb, hogy a merkeli örökség tartósan krízisálló legyen. Okvetlenül egy korszak fűződik a nevéhez. És mert a kölcsönös engedmények kialkudásának művésze, talán a „csatázó felek” közötti kompromisszumok megteremtőjeként ír majd történelmet. Ez sokunk számára előny, hiszen az örökös konfliktusok helyett Európát is a megegyezést kereső politika viszi előre. Így hát pályájának következő fontos sikere valószínűleg az Európai Unió új, a 2019-es Európa parlamenti választásokat követő és nyilván számottevő kompromisszumok árán születő hétéves egyezményének létrejötte lesz.

 

Névjegy

BARA ZOLTÁN – külpolitikai szakértő, közgazdász-politológus. Vágsellyén született. Politikatudományi és közgazdasági tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a Közép-európai Egyetemen és a budapesti Corvinus Egyetemen végezte. 2008-ban Marshall-ösztöndíjas az Amerikai Egyesült Államokban. A Pons Danubii EGTC igazgatója, a nemzetközi és határon átnyúló EU-projektek előkészítését és megvalósítását vezeti. Komáromban él, nős, három gyermek édesapja.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Lajčák: nem áll szándékomban migránsokat hozni Szlovákiába

Világszerte akadozik a Facebook

Danko bármilyen döntésre felkészült a leváltásával kapcsolatban

Frissítve

VIDEÓ: 150 rendőr razziázott a Dunaszerdahelyi járásban - szélsőségeseket kerestek

Forgalomkorlátozás lesz a vasúti felüljárón Léván

Hatásos csábítási trükkök munkáltatóknak

Legfrissebb galériák
Olvasta már?