A szlovákiai magyarság lila veréb bukórepülésben a strázsán

Öröm és aggodalom kavarog bennünk hónapok óta. Elsősorban az utóbbiakról kérdeztük Szigeti Lászlót, a Kalligram Kiadó tulajdonosát és igazgatóját.

Szlovákia uniós csatlakozása miben és mennyiben befolyásolja a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatát?

Ha azt hallom, szlovákiai magyarok, akkor valahonnan a nyolcvanas évek legelejéről előbukkan Grendel Lajosnak az a meghatározása, hogy lila veréb bukórepülésben. Ugyanez ránk vonatkoztatva, vagyis a reményteli polgári közösségtudat szemszögéből: lila verebek bukórepülésben. Mondom ezt azért, mert még mindig erős fészkünk az irónia. Noha nem szilajabb, mint a dilettantizmusunk. Persze, ez utóbbit akár szlovák sajátosságnak is mondhatnám. És mondom is, mert a szlovákok miatt érzett szenvedés és az irántuk érzett szeretet között csak nagyritkán észlelek rést. Akkor is csupán parasztrétnyit. Amennyit a magyarjaimnál is. A bukórepülő magyarokkal kissé más viszonyban állok. A különbség? Kárpát-medencén innen és túl? Egy újabb parasztrés. De mi van ott, ahol két parasztrésnyi rész találkozik? De félre a tréfával. Be kell látnunk, nemcsak a magyarok és a szlovákok, maguk a csehek is többször becseheltek. Őket önmagunknál is jobban kedvelem, meg a szlovákoknál is, mert a cseheknek erejük van kacagni saját halálukon. Az eltávozás szertartásaiban tüchtig bohémek. Mi? Magyarok? Történelmi, politikai, gasztronómiai, szexuális – mindenfelől mindenféle vonatkozásban mások vagyunk. En bloc. A mi, sajátosan magyar azonosságtudatunk bölcsességének legékesebb ékkövei az alkohol-, a nikotin-, a gyógyszer- és a fogkrémfogyasztási, s hogy virtuskodjam is, a könyvvásárlási adatok. A választékot önkényesen bővítheti bárki.

Azt akarod mondani, hogy a sokszínűségünkben és a különbözőségeinkben rejlő tudást, ügyességet a történelem folyamán gyakran legyőzhetővé tette bennünk valamiféle kishitűség? S ha így van, ez nem függhet öszsze nemzeti identitástudatunk megroppanásával?

Nem roppant meg. Átalakult. Szerencsére. Ellenkező esetben nem autóval, minden reggel lovon vágtatnék dunaszerdahelyi lakásomtól pozsonyi munkahelyemre. De hát kishitűségben bazi jók vagyunk. Ennek végeláthatatlanok az okai, ne kanyarodjunk ez irányba. Ragadjunk le a szlovákiai magyarság két konstans ismérvénél, az iróniánál és a dilettantizmusnál. Annál a heroizmusnál, amelyen egyesek Trianon veszteségek őrzőjeként mindmáig derekasan állnak a strázsán. A történelmi Magyarország határain kívül rekedt magyar kollektív mélytudat mindmáig nem dolgozta fel a trianoni szétdarabolás traumáját. A belül rekedtek még úgy sem. E traumának a legegészségesebb tudományos, művészeti, írói, zsurnálkritikai és társadalomelemzői egyéni mélytudatokból már csak halvány nyomjelei tűnnek fel. Nyilván, mert felnőtt módon, racionálisan, kíméletlen viviszekcióval, a valóságos élet kegyetlen szempontjaihoz igazodva gyógyították ki magukat. Trianon traumája a magyar kollektív mélytudatban annál keményebben tartja magát. Vajon miért? Feltehetően számodra is nyilvánvaló, az a tény, hogy Trianont, a nemzet szétdarabolását túléltük, önmagában még nem garantálja, hogy Brüsszelbe, a nemzet összeszerelésének lehetőségébe ne pusztuljunk bele. A magyarosch önpusztítás lidérce ugyanis nem a szociáldemokrácia, nem a liberalizmus, nem is a konzervativizmus, hanem a nacionalizmus. A nemzetállami ideológia szellemében kiosztott dicséret és billog kutyaszorítója, az összmagyarság érdekeit szolgáló jó magyar és az összmagyarság érdekeivel szemben álló rossz magyar közti különbségtétel legitimmé tételének őrülete – ez határozza meg napjainkban a magyar nemzeti önpusztítás kalodájának rendszerező logikáját.

Meddig vajon?

A nemzet kollektív mélytudatában mindaddig lappangó trauma lesz Trianon, amíg ezzel a logikával parlamenti képviselővé, államhatalmi tényezővé lehet válni. Mindaddig, amíg hatalomhoz lehet jutni általa. És a horizontálisan szerveződő önigazgatási elvű láncolatok rendszerével szemben, vertikális hatalmi rendszerbe szerveződő demokráciát és kontraszelekciós nemzeteszményt lehet általa működtetni. Én nem akarok késhegyen táncoló, egy másik magyar által leírható, netán megsemmisítendő magyar lenni. Maradjunk annyiban, hogy a tradíciók tisztelete, a szolidaritás és a szabadság eszménye nélkül számomra ma is elképzelhetetlen a minőséges emberi létezés. E három fundamentum nemcsak az atya, a fiú és a szentlélek, hanem valamennyi szellemtörténetileg domináns hármas egység alapja. És mégis mennyi acsarkodás mindenhonnan, a magyar igazság önveszélyes vállalása meganynyi lövészárokban.

Egy olyan könyvkiadó, a pozsonyi Kalligram tulajdonos-igazgatója vagy, amelynek nemcsak magyar, hanem szlovák és cseh berkekben is nagyon jó neve van. Vajon az uniós csatlakozás után mi lesz a szlovákiai magyar könyvkiadók és más intézmények sorsa?

Tudsz valamit? Mert én csak annyit, hogy könnyebben átjárhatok majd Budapestre és Prágába. Hogy átjárhatóbbak lesznek az államhatárok, ami információ arról, hogy a politikai hatalom intelligenciája is formálható. De hogy egy sokáig meglehetősen elfojtott tudattartalmamat is kivetítsem: szabadságimádó vagyok. Szeretem a szabad embert, vagyis az olyat, akinek szabad a lelkiismerete. Az ilyen ember nem csodálkozik azon, hogy az államhatárok és a lövészárkok csak megnevezésükben, lényegükben nem különböznek. Kukorelly Endre TündérVölgy című regényéből idéznék a szlovákiai magyar könyvkiadók sorsát érintő kérdésére: Én tudom, hogy mi a szabadság. Eleve semmi mámor.

Nem fenyeget-e olyan veszély, hogy tovább amerikanizálódik a hazai kulturális élet és a tévé, s ez a tény tovább rombolhatja értékrendünket?

Kérdésed nehezen értelmezhető számomra. Nem nyilvánvaló, mire gondolsz, amikor a hazai kulturális életről és tévéről beszélsz. Ha a bukórepülésű lila veréb kulturális életére és televíziójára, akkor könnyű a feladatom. A közszolgálati szlovák tévé magyar adása alapjában véve a dilettantizmus bájcsokra. Szocialista maradványműsor, messze mindattól, ami a szlovákiai magyar nemzeti közösség burjánzó életének táptalaját szolgálja. A korszerű hírközléshez semmi köze. Az élet dinamizmusához semmi köze, semmivel sem kompatibilis, legfeljebb önajnározással. Politikai okokból van, létezik, valahogy úgy, mint a magyar közszolgálati televízióban a nemzetiségi kisebbségi műsorok. Mit mondjak? Bájosak. Ilyenkor általában az antropofóbia fenyegető közelségébe kerülök. De hát ez már a szabadság velejárója. Vagy az amerikanizálódásé? Hirtelen nincsen válaszom... Amikor a szovjetizáló kulturális termékek öntötték el az országot, a dilettantizmus akkor is az volt, ami ma. A különbség csupán annyi, hogy akkor nem volt tanácsos feltenni olyan kérdést, vajon a szlovákiai magyar kulturális életet nem fenyegeti-e a további szovjetizálódás veszélye. Pedig fenyegette. Egyebek mellett a szlovákiai magyar sajtótermékek, a magyar rádió- és tévéadások, s nem utolsó sorban a Csemadok révén. Amatőr színművész édesanyám nem is egy szovjet darabban játszott. A giccs a diktatúrában és a szabadságban egyaránt honos és fertőző. Jómagam inkább vállalom a nagyobb fertőzés veszélyét, mintsem hogy lemondjak a szabadságomról.