Közöny

Hihetetlen nehéz lehet, gondoltam, miközben kikerültem a hatótávolságból, én ugyanis azzal a tömeggel araszoltam, akikhez nem szólt. Gondolom, ennek is megvan a pszichológiája, ráérez az, aki folyamatosan embereket szólít meg, hogy ha sokan jönnek, azok túl gyorsan elsietnek, felesleges lenne kiszemelni egyet belőlük, ugyanis azt az egyént viszi az ár. Ezért megfogadom: majd mikor jövök kifelé, odalépek hozzá.

Aztán nem tudtam kiverni a fejemből a közöny szót, illetve visszatértem gondolatban az elmúlt időszakom megéléseihez és a párkapcsolati szükségletekhez.

A munkámban régóta foglalkozom a párkapcsolati krízisekkel, azzal, hogy jutunk el oda, ahol a válási szerződés megszületik. Így felteszem a kérdést most is magamnak és azoknak is, akik hozzám érkeznek segítséget remélve: vajon miért vagyok egy másik emberrel? Mit kaptam a szerelem elején, milyen szükségletem volt kielégítve, mikor összeházasodtunk, amikor közös gyermeken gondolkodtunk? Amikor válságban vagyunk, pont ezt a kérdést kell megfordítani. Mit szeretnék a másiktól, mire lenne szükségem, és mi az, amit én vonok meg tőle?

Utána végiggondoltam, hogy hány ember él társas magányban. Abban a létformában, amikor látszólag van körülötte védőháló, hiszen a családi rendszer működik körülötte, de az illető mégis érzelmileg kielégítetlen. Mert nem beszél, nem nyílik meg, nem osztja meg a másikkal élete alakulásának belső motivációit, így idővel meggyőzi magát arról, ez nem is fontos senkinek, főleg nem a társának. Miközben pedig a színpad áll: gyerekek mosolyognak a szép házban, az új autóban utaznak együtt, kirándulásokon ott vannak együtt, de az egyének valósága a félig létezés. Így nevezem azt az életet, amikor jelen vagyok fizikailag az életben, de minden nap egyforma és egyhangú. Amikor a hétköznapi élet szürkévé, kiszámítható válik. Az ilyen kapcsolatok nagyon gyakoriak. Az ilyenekbe tud belemászni a harmadik, aki rá tud mutatni a hiányokra, mikkel együtt élni kényszerültünk, vagy magunk választottuk, mert könnyebb volt feladni a harcot a másik közelségéért, mint az elutasítást elviselni.

Mert valljuk be őszintén: kinek ne fájna, ha a másik a fi gyelmét őhelyette a külső ingerekre (legyen az bármi) helyezi, és azt mondja: most ne! Fáj, pedig mi magunk is számtalanszor tesszük ezt a társunkkal, mert valahogy nem érezzük, hogy az a közeledés most nagyon kell a másik embernek, és azt hisszük, felnőttként folyamatosan elhanyagolható a másik, mert bírja, mert elviseli, mert még kibírja az a szeretetköteg, amit előtte jó alaposan összecsomóztunk. Aztán egy nap ott állunk, jobbik esetben ülünk, és a szakításról beszélünk, mert… elmúlt, roszsz lett, és még rosszabbtól tartunk. S akkor ott kell a döntés: maradok, vagy megyek. Nyilván könnyebb a döntés, ha egy másik élet, egy másik társ a küszöbön vár. Másrészt pedig a régóta kínlódást olyan jó letenni és azt mondani: már nem kell oldanom, meg amúgy sem rólam szólt, mert ugye mindig az ex, a másik a hibás.

Végül ugyanoda jutunk ki: a párkapcsolat döntés, a jól működő pedig leggyakrabban folyamatos éberséget igénylő, önismereti lecke és életben tartott vágy a kapcsolódásra. Értékes-e számomra a másik annyira, hogy ezt megadjam neki? Van-e bennem minta arra, hogyan kell megdolgozni az intimitásért, a kötődési sebeim mennyire átláthatóak számomra, és képes vagyok-e elfogadni, hogy semmi sem tökéletes? Ha ez megvan, ha nagyjából igen a válasz, akkor is ott a másik fél, akinek erre ugyanazt a választ kell adnia és elfogadni, hogy egy párkapcsolat a fejlődésemmel válik szorosabbá és nem csak a másik hibáztatásával.

Mikor kijöttem a boltból, hogy megkeressem a kéregetőt, már eltűnt. Remélem, valaki megsegítette.