Zöld mozi a Zöldházban

A Himalája lankái közt élő Dolpo falu lakóinak életét mutatja be a film, közben elgondolkodtat saját, XXI. századi életünk minőségéről. Mi mindent megteszünk, hogy – a természet törvényeit megkerülve, néha erkölcstelenséget bevetve, sokszor saját érzéseinket félresöpörve – jobb életkörülményekhez jussunk. Eric Valli francia rendező csodálatos filmje az Esztergomi Környezetkultúra Egyesület szervezésében került a közönség elé. A vetítés után Ács Zoltán hegymászóval beszélgettünk.

Mi a véleménye a filmről, hitelesen mutatja az ott élők életét?

Eléggé autentikus, de nyilván sok művészi ábrázolást is alkalmaz. Inkább 30 vagy 100 éve játszódhatott ez a történet, amit a film elmesél. Az idő azonban halad, és egyre valószínűtlenebbek ebben a formában az események. Dolpo tartományt 1959-ben Kína lerohanta, a Himalája gerincétől délre nyúló Tibet mégis viszonylag érintetlen maradt. A többi rész kultúráját áthatotta a kínai piacos tornacipő szelleme. Már csak az idősebbek hordanak nemezcsizmát és viselnek hosszú copfot. Dolpo a mai napig létezik, a bejutáshoz külön engedély kell, hagyományait teljesen megőrizte. Zord körülmények között élnek itt az emberek, őket ide teremtették. A hideg ellen, az életben maradásra, a természet erőinek kikerülésére megvannak a saját ősi módszereik. Míg mi felvesszük a pehelykabátot és jégcsákányt ragadunk, ők ennél sokkal egyszerűbben, természetesebben járnak el.

A Himalája-expedíción kívül elsőként járt a Föld két sarokpontján...

Egyfajta véletlen, hogy mi voltunk az elsők, de persze akartuk is. Főleg az Északi-sark olyan terület, ahol Magyarországról senki nem tudott segíteni, nem volt tapasztalat az ilyen túrákban. Másfél-két méter vastag jégtáblákon jutottunk el az Északi-sarkra, amik vagy összetorlódnak, vagy szétnyílnak. ĺgy a sokszor 6-8 méteres jéghegyeken kellett átkelni, vagy éppen a szánkónkra ülve átkelni a csatornákon, ami nem annyira egyszerű, mert a szán tartalma és rajta az ember egyszerre elsülylyedne. ĺgy sokszor a holminkat kipakolva kellett oda-vissza evickélni, mire mi magunk a szükséges tárgyainkkal együtt átjutottunk. 2004 április 19-én értük el az Északi-sarkot. 180 kilométert tettünk meg gyalog Kovalcsikné Bátori Krisztinával, miután a Spitzbergákról eljutottunk a Borneo nevű orosz bázisra.

Mennyire megterhelő szellemileg egy ilyen túra?

Komoly pszichés nyomással jár, manapság csak mazochisták vállalkoznak rá. Nemcsak szándékosan, hanem visszavonhatatlanul elzárjuk magunkat a külvilágtól. Nincs mobiltelefon, nincs gyors segítség, nincs helikopter, ha baj van. Kevés olyan ember van, aki 30 kilós hátizsákkal, tweed zakóban és kalappal indulna neki, mint az első sarkkutatók Nansen és Johansen. A maihoz képest korszerűtlen felszerelés mellett ráadásul két évet töltöttek avval, hogy visszafelé jöttek a sarokról. Télen öt hónapra beásták magukat egy lyukba. Ez a mai ember számára kibírhatatlan lenne. Karácsonykor Nansen felvetette Johansennek, hogy mi lenne, ha tegeződnének. Mire ő azt válaszolta, hogy meggondolja. Újévkor pedig rábólintott.

Hozzájuk mérve kisebb a teljesítmény...

Ma is az a non plus ultra, ha valaki segítség nélkül éri el a sarkot a szárazföldről. Az én szememben a kettő együtt értékes: elérni és viszszajönni. Ma légi közlekedéssel jutnak el az emberek a lehető legközelebbi ponthoz, majd pótélelmiszerekkel és mindenféle műszerrel felszerelkezve mennek. Mi ennél is gyengébb változatot teljesítettünk északon, csak az utolsó egy szélességi fokot tettük meg tavaly áprilisban. Ilyenkor a legszerencsésebb, mert nincsen fóka, így jegesmedve sem. Egyébként kötelező volt fegyvert vinnünk, de a használatára nem került sor. Ilyesfajta védekezésre még a Spitzbergákon is szükség van. Ha kicsit messzebbre megy bicajozni a gyerek, biztos, hogy puska van a hátán. A Déli-sark felé Patriots Hillből indultunk. Ez a bázis már az Antarktiszon található. Nyolc nap után, 150 kilométert megtéve január 16-án tűztük ki a magyar zászlót.

Mi a két pólus közötti különbség?

Északon igen magas a páratartalom, nem szárad meg semmi. A hálózsák napközben teljesen megfagy a nedvességtől. Este előveszem, jó esetben nem törik el, azután a sátorban kiolvad és esetleg reggelre a test melegétől meg is szárad. A Déli-sarknál ilyen gond nincs, de a kristálytiszta levegő, az erős napsugárzás miatt komoly szűrőszemüveget kellett viselni. Ha egy napig nem viseli az ember, tejfehérnek lát mindent, és maximum úgy tudna tovább menni, ha valaki után kötik kötéllel. Északhoz képest a Déli-sark vidéke teljesen sík, viszont szeles. Nem kellemes a mínusz 40-50 fokos hidegben a szinte állandó 200 km/órás szél. Volt, akinek kifújta a kontaktlencséjét a szeméből.

Milyen a kilátás a Déli-sarokról?

Hát onnan már majdnem ellátni a világ végéig. Sehol egy kiemelkedés, csak egy ujjnyi vastag acélrúd, rajta az Antarktisz plakett. Ez jelzi a sarkpontot, amit minden év januárjában kimérnek. Fényképezkedni pár méterrel arrébb szokás, itt egy vastagabb faoszlop gömbbel a tetején szimbolizálja a helyet. Kicsit távolabb az Amundsen-Scott amerikai bázis, ahol 350 ember dolgozik. Még szuvenír bolt is van az ottaniaknak. Érdekes, hogy az Antarktisznak van még egy szegmense, ami egyelőre senkié. Akár Magyarország is kijelenthetné, hogy mától kezdve az övé a terület. Ennek egyetlen kitétele, hogy egy ideig – pontosan nem tudom, meddig, de jól hangzik – egy postahivatalt kell üzemeltetni.