Zabolátlan egyénisége hatalmas tömegeket vonz

Somogyi Tibor felvételeiSzuverén szelleme, zabolátlan egyénisége hatalmas tömegeket vonz minden hangversenyén. Pedig nem is a koncertezést, hanem magát az orgonát szereti. Egyszer úgy fogalmazott: már nyolcéves kora óta valóságos szenvedélybetegséggel kötődik választott hangszeréhez.

Varnus Xaver.

Bach földi helytartója.

Befolyásolja a hangulatát, s ezzel együtt a játékát, hogy mikor és hol lép közönség elé? Vagy mindig, mindenütt csak a szerzőre figyel?

Amíg az ember nem tölti be tizennyolcadik évét, és olvassa a romantikus regényeket Bachról, tényleg azt gondolja: az agg mester hosszú, ősz parókában ott ül az elefántcsont billentyűk fölött az orgonánál a lipcsei Tamás-templomban, amelynek ólomüveg ablakai kicsit már szelelnek, s az őszi szél valósággal süvít a réseken, lobog a gyertya lángja, az öreg pedig úgy játszik, hogy még az Isten is elsírja magát az égben. Ehhez képest mindig nagyon kiábrándító, amit az ember később hozzátanul, hogy Bach korában Lipcse egy unalmas, szörnyű, elviselhetetlen kereskedőváros volt, melynek közepén, mint egyfajta szociális találkozóhely, ott állt a Tamás-templom, melynek orgonája olyan tragikus állapotú volt, hogy Bach le sem ült mellé, mert annyira gyűlölte. De még inkább az ottani orgonistát, akit az egyetem rendelt ki mellé. Közismert a botrány: Bach is kijelölt egy saját orgonistát, és négy vasárnapon keresztül hol Johann Sebastian, hol a rektor kergette le a karzatról az „ellenorgonistát”. S amikor mindezt már tudja az ember, akkor a romantikus szépség már leválik az eredeti történetről. Aztán újabb idő elteltével talán egy kicsit csalódik is az ember az egészben, és akkor szép lassan egy napon ismét maga a zene kezd el beszélni. S ami abból kibomlik, mint romantikus csoda, az már varázslatos és megbonthatatlan. Konkrétan pedig teljesen mindegy, mikor játszom Bachot. Kistétényi Melinda, az én nagyszerű zenei mamám hozzászoktatott ahhoz, hogy Bachot ne kössük semmiféle földi járomhoz. Bach mindig Bach. Reggel, éjjel, hajnalban, bármikor. El is határoztam, hogy addig nem halok meg, amíg Magyarországon tízmillió emberből legalább nyolcmillió nem tanulja meg születésének és halálának dátumát. Szerintem ezt a két évszámot fogják kérdezni a mennyország kapujában, s aki ezt nem tudja, azt már küldik is a BKV-val a pokolba. Minőségét tekintve a BKV ugyanis onnan származik.

Bár azt mondja: teljesen mindegy, mikor szólaltatja meg Bachot, koncertjei időpontját mégis úgy választja meg, hogy azok vagy a zeneszerző születése vagy a halála órájára esnek.

Az idén már annyira elpofátlanodtam, hogy bementem a Magyar Televízió vezetőjéhez, és megkérdeztem tőle, mennyibe kerül reggelente a monoszkóp sugárzása. Mint megtudtam: annak nincs külön ára, általános sugárzási díja van. „És a zúgásnak, amely a monoszkóphoz jár? – folytattam. – Annak van felára? Lehetne esetleg Bach zenével zúgni?” Arra gondoltam ugyanis, hogy a Magyar Televíziónak semmibe sem kerülne, ha mi a kőbányai templomban hadrendbe állítanánk az ország jó énekeseit, nagyszerű zenészeit, és csak kábelt kérnénk a produkcióhoz. Jött is a főúri válasz: „Ennek nincs semmi akadálya.” ĺgy aztán Johann Sebastian Bach Varnus Xaver pofátlansága által március 21-én, a születés órájában hajnali ötkor megszólalt a Magyar Televízióban. Meg is jegyeztem viccesen, hogy Európában, vélhetően, akkor mi voltunk a legnézettebb tévéműsor. Reggeli ötkor legföljebb Larry King faggatja a múmiákat. Tény, hogy irdatlan nagy sikere volt ennek a fél órának, és még inkább nevezetes sikernek könyvelem el, hogy a Gazdatévé, miattunk, öt perccel később kezdődött. Márpedig mindenki tudja, hogy II. József óta mindig ugyanabban az időpontban kezd. De azt kell hogy mondjam, ha magamnak kellene protekciót szereznem, például gyorshajtás miatt, hiába ismerek minisztereket és rendőrkapitányokat, nem lenne hozzá pofám, inkább kifizetném a bírságot. Bach kapcsán azonban olyan pofátlanná válok, mint az egész marokkói piac együttvéve. Szemrebbenés nélkül bárkitől bármit képes vagyok kérni. Pontosabban rászoktam egy sajátos „munkamódszerre”: nem is kérek, hanem kijelentek. Ezen aztán lehet hümmögni, de én ezt már passzív beleegyezésként könyvelem el.

Hánykor kel, ha reggel ötkor „élőben” koncertezik?

Mivel ezek a „legkésőbbi” koncertjeim, ezeket mindig az előző naphoz kapcsolom. Ami azt jelenti, hogy előző nap le sem fekszem. Arra egyébként is semmi esélyem nem lenne, hogy aludni tudjak, így az egész éjjelt végigorgonálom és hopp! – kikefélve, lemosdatva, megfésülve egyszer csak ott ülök a közönség előtt és mosolygok. Koncerteztem már egyébként reggel négykor is. Párizsban, egy gótikus templomban, a St. Eustache-ban, ahol időnként felkönyökölve, narancssárga matracokon feküdtek a hallgatók, egyedül a köztársasági elnök ült hokedlin. Ott pipázott Jean-Marie Lustiger bíboros-érsek is, miközben szólt a zene. És most nemrég, amikor a Magyar Televízió számára forgattunk párizsi városbemutató filmet, ismét találkoztunk, és legnagyobb döbbenetemre a bíboros úr vasárnap, a Notre Dame-i nagymise után bevonult Párizs egyik legrégibb és legrangosabb ortodox zsidó vendéglőjébe. Nagyszerűen megebédelt, jiddisül beszélgetett a tulajdonos bácsival, búcsúzásképp pedig átölelte és megcsókolta őt. A tulajdonos bácsi ezt úgy kommentálta, hogy: „A bíboros úr is zsidó, csak most a katolikusoknál dolgozik.” Egyébként a bíboros úr Felvidékről származik. A rokonai még most is ott élnek Rimaszombat környékén. A ferences szerzetesek mentették meg őt a haláltól, tizennégy éves koráig zsidó kisfiúként élt, aztán belépett katolikus papjelöltnek, 1981-ben pedig, teljesen váratlanul, a pápa őt nevezte ki Párizs bíboros érsekének.

Koncertezett már a Kerepesi úti temetőben is. Július 28-án, Bach halálának az órájában.

Abból politikai botrány lett. Nagyon ráért valamelyik parlamenti párt, éppen uborkaszezon volt, és ebbe kapaszkodott bele. Hogy mit keres Bach a temetőben? Én nagyon örültem, mert az összes magyarországi kereskedelmi rádió egy héten keresztül az én temetőbeli koncertemet emlegette aktuális hírként. Ennél jobb publicitást nem is kívánhattam volna.

Azok után, hogy Párizsban a Notre Dame orgonáján is játszott, például a martosi református templomban hogyan érezte magát?

Én soha nem érzek határokat. A határok mindig csak kulturális közösségek mentén haladnak. Amíg itt is, ott is ugyanúgy szeretik Bachot vagy a Halál Velencébent, még akkor is, ha másvalaki tolmácsolásában hallják, vagy más fordításban olvassák, addig összetartozunk. Engem mindenütt végtelen kedvességgel fogadnak Szlovákiában. Értelmes emberek soha nem esnek egymás fejének. A már említett párizsi városfilmben Fejtő Ferenc, a neves kint élő magyar író is megszólalt. Nagyon aranyos volt. Feltettem neki a kérdést, hogy vannak olyanok, akik féltik a francia kultúrát a most beáramló keleti „söpredéktől”? Rám nézett, és bájosan azt felelte: „Édesem, hogyne lennének?! Hülyék minden országban akadnak. Még Franciaországban is!” De mivel én a magyar hülyéket sem értékelem, a külföldiektől is eltekintek. Értelmes emberekkel nagyon szívesen elbeszélgetek. Odalépett hozzám a minap egy szörnyen kiszőkített, hamvadó virágszál a Tescóban. Nyújtotta felém a becsomagolt felvágottját és a szemöldökceruzáját, hogy írjam alá. Ezt megtagadtam. Méltatlannak éreztem a helyzetet. De amikor Az utókor ítéletéből a negyedik adás is lement a televízióban, a kocsimosó cégben azt kérdezte tőlem az egyik fiúcska, aki a könnyűzene déli partján áll, hogy „Porszívóztam a csomagteredet, és láttam ott egy Amadeus DVD-t. Az a tiéd?” Igen. „És kölcsönöznéd?” Egy feltétellel, feleltem. Ha megmondod, honnan ismered a filmet? És boldogan elmesélte, hogy látta a legutóbbi adást, amelyben volt egy kis bejátszás a Forman-filmből, és nagyon tetszett neki. Persze hogy rögvest a kezébe nyomtam. De hogy még tovább menjek a válasszal. Számomra nagyon megkapó pillanat volt az is, amikor egy jelentős angol zenei újságban a legendás Szvjatoszlav Richtertől – miután felsorolta a világ legjelentősebb koncerttermeit, hogy hol lesznek fellépései –, azt a mondatot olvastam, hogy megyek Magyarországra, mert régi adósságom van Pécs városával szemben. Úgy gondolom, ez nem is a művészi alázatról szól, hiszen alázatról akkor beszélhetnénk, ha egy bizonyos szint alá kellene behajolni. De nem! Itt nem erről van szó. Ez egy természetes világlátás, ahol New York pont annyit ér, mint Pécs. Egy muzsikus számára egyetlenegy közeg elfogadható. Az a közösség, amely meghallgatja őt. Misztótfalusi Kis Miklós, kora híres könyvkiadója is maradhatott volna Amszterdamban, jól megszedte volna magát, és halálig dőzsölhetett volna, mégis inkább hazajött. Aztán persze jól ráfázott. De említhetek egy másik példát is: Ferenczy István, a neves szobrászművész, aki, miután Magyarországon semmire nem becsülték, Rimaszombatban halt meg félig elmebetegként. Magyarország valahogy soha nem becsülte meg azokat, akik hazajöttek, adtak és változtattak. Nem tudom, mi ez, valószínűleg egyfajta genetikai becsület. Hazajönni és adni. Az alföldi paraszt bácsi, aki annak idején elment Amerikába, haláláig hazaküldte a fizetése felét a falujába. Természetesen van egy másfajta típus is, nemcsak a hazajövő. Solti György, Ormándy Jenő, a két világhírű karmester. Ők vagy a családjuk olyan traumát éltek át, hogy menekülve hagyták el Magyarországot. Engem végül is ez az ország különösebben soha nem üldözött. Én itt csak egyvalamitől féltem: nehogy én is olyan szürkévé váljak, mint a közért.

Ez a veszély aligha fenyegeti.

Vannak persze dolgok, amelyek „színesítik” az életünket. Belőlünk, magyarokból általában véve hiányzik az összetartás és az emberiesség. Szerintem sehol a világon nem működnek olyan tökéletesen a feljelentgetések, mint nálunk. 1919-ben, 44-ben, 56-ban, 56 után, de még mai is, az Apehnál fel lehet jelenteni bárkit. Mert ugye, sokak számára van ebben valami kéjes. Ha valaki elkezd egy vállalkozást, a német azt mondja: „Isten legyen veled!” Az angol: „Járj szerencsével!” A magyar: „Dögölj bele!” Ez magáért beszél. A muzsikusok részéről én is rengeteg támadást kaptam, amikor elkezdtem a televízióban ezt a komolyzenei műsort. A közönség kedvessége, lelkesedése és a magas nézettség miatt csinálom tovább, és örülök is neki, de ha belegondolok, azt kérdezem. „Mi fáj ezeknek? Miért van az, hogy egy embertípus, egy embercsoport, amikor felkel a nap és szép a világ, már reggel vért köp és epét hány? Sárral dobálóznak, vagy mással. Nyilván azt kívánják, hogy forduljak fel, a leggonoszabbak meg azt, hogy úgy orgonáljak, mint ők. Rettenetes mennyiségű rosszindulatot kell elviselni. Márai Sándorral sajnos, az utolsó lelkiismereti pont is meghalt. Naplóiban mindig megírta az éppen aktuális kórképét ennek a nemzetnek. A mostani írók már annyira félnek a betegségektől, hogy hermetikusan bezárkóznak a lakásukba, és nem is vesznek tudomást a körülöttük lévő világról.

Bach is ilyen „lelkiismereti pont” volt?

Teljes mértékben. Földi életében mégsem kapott semmiféle jelentős elismerést. Pedig az akkori zenei ízlés szerint még a sokkal gyengébb alkotásokat is szívesen vették, ő mégis minden vasárnap egy remekművet írt. Nem is értem, mi motiválta? Shakespeare-nek ott volt a Globe Színház, előadták a darabjait, sikere volt, pénzt kapott, Bachnak viszont sem ez, sem az nem jutott. A tisztességgel elvégzett munkának azonban, mint tudjuk, felbecsülhetetlen értéke van. Bár épp Shakespeare az, akinél kimutatható, hogy „lopott”. Beethoven ilyen-olyan hibákat követett el. Bach sosem tévedett. Ő a zene grand-seigneurja. Egy igazi arisztokrata. Neki közvetlen „bekötése” volt a jó Istenhez.