Visszatért a pályára, de a kérdőjelek maradtak

Oláh Csaba felvételeA színpadi visszatérés egy Szophoklész-drámával történt, miközben magánemberként akkor már másfajta teendői is voltak, mint korábban, hiszen édesanyaként jött vissza a pályára.

Még főállású mama, vagy már főállású színésznő?

Már csúszik vissza a színészet az életembe. Az elmúlt évadban egy klasszikus görög tragédiát, a Trakhiszi nőket vittük színre a Katona Kamrájában, az volt az egyetlen bemutatóm. De visszavettem mellé a két szerepemet. Az egyiket a Top Dogsban, a másikat a Koccanásban. Decemberben pedig újabb bemutatóm lesz. Ascher Tamás rendezi Ödön von Horváth magyar színpadon eddig talán csak egyszer játszott darabját, a Mit csinál a kongresszus?-t. Ez egy szürreális játék, a szerző első színpadi műve.

S a szerep?

A vén kurva.

Más szóval?

Egy kivénhedt, öregedő kurva. Mert az. Isteni szerep. Idegeskedem is egy kicsit, nehogy elrontsam. Egyetlen hátránya ugyanis, hogy picit fiatal vagyok hozzá. Jelen pillanatban épp ezen dolgozom, ezen a tizenöt éven, amivel most még távolabb vagyok a figurától. Ezt az időbeli távolságot szeretném ledolgozni a bemutatóig.

Közben készül egy beugrásra is.

A Nemzeti Színházban a babát váró Schell Judit szerepét veszem át a Hermelinben.

Akkor vége a „nagy pihenésnek”. Fokozatosan visszaáll a ringbe. Mennyi időt töltött is távol a pályától?

Nagyjából egy évet.

Hogy viselte? A dús évek után se film, se színpad…

Tulajdonképpen nem volt olyan nehéz. Öt hónapos volt a fiam, amikor visszaadtam egy filmfőszerepet. Egyszerűen nem vágytam forgatni, dolgozni, igaz, a baba mellett nem is bírtam volna. Pedig nem minden évben kap az ember olyan lehetőséget, hogy a harmincnapos forgatásból harminc nap az övé. Ez nagyon nagy feladat lett volna, épp ezért kellett lemondanom róla. De itt vagyok, nem haltam bele. Nagyon macerás lett volna úgy játszani, hogy háromóránként szoptatnom kell. A zsigereim sem kívánták a munkát. Aztán amikor a fiam már hét hónapos volt, kezdtem örülni, hogy ismét próbálni fogok. Akkor már felébredt bennem az egészséges munkavágy, ráadásul tudtam, hogy Gothár Péter rendez majd. Aminek azért is örültem, mert a mi pályánkon hova tovább már semmi sem úgy működik, ahogy az ember szeretné. A teherbeesésem előtti évben négy komoly munkáról maradtam le. Vagy azért, mert csúsztak a filmek, vagy azért, mert máshogy alakultak a dolgok. Azon az „utolsó nyáron” tehát nem csináltam semmit, s az nagyon zavart. Komolyabb filmszerepet három éve nem is játszottam, csak olyan helyes kicsiket.

Például Molnár György Tavasz, nyár, ősz című tévéfilmjében.

Akkor már hét hónapos volt a fiam, és nem volt nehéz elmozdulni mellőle, mert csak nyolc napot forgattam. Jó volt, nagyon élveztem. Kosztolányi Dezső művei nyomán készült a film, egy kikapós szépaszszony voltam benne, akinek van egy titkos szívügye, egy fiatal diák. Aztán most, késő nyáron Till Attila Pánik című filmjében egy kismamát játszottam.

Von Haus aus.

Igen, ez is szempont volt. Hogy olyan valaki játssza a szerepet, akinek van némi köze a kismamasághoz.

Emlékszem, féléves lehetett a kisfia, amikor egy beszélgetésünk során azt mondta: izgul, sikerül-e vajon ott folytatnia, ahol korábban abbahagyta. Rengeteg kérdés foglalkoztatta a pályáját illetően, valahogy semmit sem vett biztosra.

És ez mind a mai napig így van. Pozícióról ne is beszéljünk, azzal egyáltalán nem foglalkozom, de ha csak arra gondolok, hogy mi lesz a következő filmes munkám, az is totál kiszámíthatatlan. Semmifajta ígéret nincs. Mostanában ez úgy működik, hogy a forgatás előtt egy hónappal telefonálnak, hogy: „Na, akkor egy hónap múlva kezdünk, ugye, számolhatunk veled?” Terv szintjén csak annyi van, hogy a Valami Amerika esetleg folytatódik a jövő nyáron. Ha a Katonában nem lenne biztos helyem, nem pozícióm!, hanem csak szerződésem, hogy tudjam, a következő évad elejéig oda tartozom, és szükség van rám, akkor nem is sejtem, mibe kapaszkodnék. A színész életében ma már csak a színház lehet biztos háttér. Ha az nincs, irgalmatlan nehéz helyzetben van. A bizonytalanság, a sok kérdőjel azonban ezzel együtt sem szűnt meg bennem, az mindig is itt van. Az elmúlt éveket illetően pedig csak azt tudom mondani: óriási szerencsém az a tizenhárom film, amelyben eddig játszottam. Áldom érte az eget. Elfogadom és megértem az összes kollégám, kolléganőm irigységét, akiben ez megvan, mert ez tényleg nagy mennyiség ahhoz képest, amennyi film készül ma Magyarországon. Ám ez sem garancia arra, hogy a következő tíz évben ugyanennyi filmben kapok szerepet. Sőt! Egy fiatal, pályakezdő, csinosnak mondott lány mindig több lehetőséggel számolhat, mint egy harminc és negyven közötti színésznő.

Mondja ezt fiatalon és remek formában.

Köszönöm, csak ez már nem ilyen egyszerű. A szerepkörváltás nálam is megtörtént. Most már nem tudnak belegyömöszölni a kis üdvöske kategóriájába. A helyes kis naivát a Meseautóban játszottam el.

Beskatulyázva viszont soha nem volt. Annál sokkal izgalmasabb feladatokat kapott.

De emlékszem arra az évre, amikor hirtelen egyszerre jött ki három filmem. A Glamour, Az alkimista és a szűz és a Jadviga párnája. Erről én tehettem a legkevésbé, hiszen volt olyan film, amelyet a leállások miatt éveken át forgattunk. És az volt a visszhang, hogy „már a csapból is Ónodi Eszter folyik”. Ez tényleg fantasztikus pályakezdés volt. Erre mondom én az üdvöske kategóriát, amelyből én már, ugye, kiléptem, azt pedig nem tisztem eldönteni, hogy ma hol tartok. Egy biztos: semmiféle biztosíték nincs arra, hogy én a következő évben újabb filmszerepet kapok. Ha mégis kapok, az a véletlen műve. Legbelül mindig arra készültem, hogy biztos lesznek időszakok, amikor nem lesz elég feladat. Sőt egy idő után azt éreztem, hátrány, hogy én ismert vagyok, hogy sok filmben forgattam. A rendezők többsége ugyanis maga akar felfedezni valakit, úgy gondolja, kicsit ciki, ha egy ismert arccal dolgozik, mert elmegy vele a kommersz irányába. Ami szerintem akkora tévedés, hogy na! Mostanra talán már normalizálódnak a dolgok, de én még beleestem ebbe a furcsa időszakba.

A Katona József Színházba milyen érzésekkel ment vissza?

Az első nap hülye nap volt. Minden tíz percben hazatelefonáltam, hogy Úristen, mi van a gyerekkel? Kakilt-e, megette-e a banánpürét, most éppen mit csinál, mikor fog elaludni, tehát ilyen zavart, skizofrén állapotban voltam. Amit aztán szerencsére elég gyorsan letisztáztam magamban. Tudtam, hogy ennek így semmi értelme. Vagy az lesz, hogy tíztől kettőig nyugodtan próbálok, és nem foglalkozom mással, vagy az, hogy akkor nem csinálom, maradok otthon, egész nap babázom. Ezt így el kellett döntenem magamban, és onnantól kezdve jobb volt. Attól a naptól fogva pszichoterápiailag is működött a dolog. Ami az alatt az egy-másfél év kihagyás alatt felgyülemlett bennem, az a sok energia, feszültség és szorongás, az szépen elszállt belőlem. A Trakhiszi nők próbaidőszaka pedig egyszerűen csodálatos volt.

Deaneira, a halállal naponta megküzdő Héraklész megcsalt és elhagyott felesége maga a megtestesült szerelem.

Négy éve vár a férjére, aki közben újabb és újabb gyerekeket gyárt, majd megjelenik egy fiatal rabszolganővel, akiről kiderül, hogy az új felesége. Nagyon távol eső figura volt ez az akkori vagy a mostani létezésemhez képest.

Fullajtár Andrea is a szülése után kapta meg a gyermekgyilkos Médea szerepét.

Nevettünk is ezen a Katonában! Úgy látszik, nálunk ez a kötelező kűr. Egy szülésből visszatérő anyuka görög tragédiát kap, máshogy nem térhet vissza. De mondom, fantasztikus próbáink voltak. Pedig nagyon féltem Gothár Pétertől. Egyszer már dolgoztam vele, az Agyő, kedvesem!-ben, és akkor nagyon morc ember képe maradt meg bennem. Hektikus próbaidőszak volt az, ahhoz képest ez a mostani… nem, hogy nem kiabált… egyetlen hangos szó sem hagyta el a száját. Ami nem azt jelenti, hogy olyan nagy szeretetszínházban dolgoztunk, úgy nem is lehet. Mindig megmondta, mi a baj, mi a rossz, és gyötört, és telefonált, és esemesezett. Egész pályás letámadásban mozgott, mégis azt éreztem, hogy minden szempontból nyugodtan rá hagyatkozhatom, mert annyira tudja, mit akar, és mindent annyira pontosan lát! Gothár filmrendező, a Kamra kicsi tér, így nagyon bensőségesen dolgoztunk, néha úgy is éreztem magam, mint egy forgatáson, olyan intimitásokat éltem meg. Még azt is elmondhatom, hogy Gothár nagyon sokat segített abban, hogy még jobban megismerjem magam. Az arcomat, a fizikumomat. Akár csak egy tartás, egy gesztus, egy nézés által.

Bizonyára az az érzelmi többlet is a javát szolgálja, amelyet otthonról, a baba mellől visz a színpadra.

Mindjárt húsz hónapos lesz a fiam, másfél éves múlt. Beszél. Mama, papa, autó… nem térek magamhoz! Hullámokban törnek rám az érzések. Például amikor fürdetem. „Jézus Mária, ez a pici kis ember az én fiam? Nem hiszem el.” Harminchárom évet éltem nélküle, és most itt van. Másfél éves mindössze, de már ez is olyan intenzív másfél év! Annyi érzéssel és élménnyel tölt fel, hogy azt el sem tudom mondani. Rengeteget kapok tőle, nagyon komoly lelki viharokat kavar bennem. Sokkal érzékenyebb, kihegyezettebb vagyok, amióta ő van. Annyi érzés tolul fel bennem, ami eddig nem volt! De érdekes mód most kezdek felébredni. A Gothár-próba alatt, amikor még szoptattam, sokkal lassúbb voltam. Az egész lényemben volt valami anyahajós. Úsztam, hiszen gömbölyűbb voltam, mint most, szinte duzzadtam a hormonoktól, ezt így mondják. Mára ez nincs. Agyilag is, fizikailag is visszatértem önmagamhoz. Az Ödön von Horváth-darab is egészen más lelki állapotot követel. Kihegyezettebb kell, hogy legyek. De most, hogy már elapadt a tejem, valóban magasabb fordulatszámon pörgök. Egyébként pedig igyekszem úgy élni, hogy egy nap csak egy olyan elfoglaltságom legyen, ami a gyerek nélkül történik, hiszen ő is nagyon le tud fárasztani. Azzal pedig, hogy én most mi vagyok a Katonában, komika vagy tragika, egyáltalán nem foglalkozom. Sokkal fontosabbnak látom, hogy a munka szempontjából valóban ott tudtam folytatni, ahol abbahagytam. A kollégáim nagyon jó fejek, az alkotói légkör pedig tényleg kivételes a Katonában. Nagyon szeretem azokat az előadásokat, amelyekben játszom, és próbálni is annyira szeretek!

Otthon meg folytatja. Szabadon játszhat.

Otthon minden nap új „előadás”. Rengeteget bújócskázunk, énekelek, verset mondok, a „Bobitta” már annyira hozzátartozik az életünkhöz, hogy naponta előadhatom.

Vasárnap és szerda között akkor nincs is különbség.

Nem is volt soha. Főiskolás koromban sem. Egy-egy húzósabb időszakban, emlékszem, onnan tudtam, hogy vasárnap van, hogy kevesebb autó ment a körúton, és kevesebb bolt volt nyitva. A mi életünkben a vasárnap ugyanolyan nap, mint a kedd vagy a péntek. Nem ülhetek a Margitszigeten késő délután a lábamat lógatva egy padon, mert este előadás. Be kell mennem.

Most azonban van még néhány szabad estéje.

Havi kilenc-tíz estém van, amikor nem vagyok otthon. A korábbi huszonöthöz képest ez tényleg nem sok. De ennyi most elég is. Kiszabadulok otthonról, játszom, próbálok, élvezem a munkát. Amióta visszajöttem, újra és újra rájövök, hogy nagyon szeretem ezt csinálni. Én talán nem is tudtam volna évekig otthon maradni. Nálam a színház lelki igény. A régebbi tempóhoz képest azonban ez a mostani sokkal visszafogottabb. Majd ha beindul a Hermelin a Nemzetiben, akkor az majd erősebb tempó lesz. De már vannak dolgok, amelyek beékelődtek a napjainkba. A gyereket rendszeresen visszük a természetbe, a hegyre, nézelődjön, szívjon friss levegőt. Én meg futok is, és ha csak tehetem, kerékpárral közlekedem.

Látni is a lendületén, mennyire remek kondícióban van.

Túl vagyok a vízválasztón. Ismét dolgozom, és úgy néz ki, hogy bírom. A fiam is egészségesen fejlődik, nem frusztrálja őt, hogy az anyukája néha elmegy otthonról. Enged játszani.