Verset írni magányos gyönyörűség

Kiss Gábor felvételeA szakma számos irodalmi díjjal ismerte el tehetségét és tudását, hiszen a versírást és főleg a versfordítást nem elég érezni, tudni is kell. Az olvasók pedig ismerik, szeretik és vásárolják a könyveit; ennél többre egy költő nem is vágyhat. Tóth Krisztinával a selmecbányai Cap á l’Est – Út kelet felé irodalmi és színházi fesztiválon beszélgettünk, ahol tizenöt ország költői között képviselte a magyar irodalmat.

A költőtalálkozók kapcsán mindig felmerül bennem a kérdés, vajon egy ilyen szubjektív műfajban, mint a versírás, mit lehet egyáltalán megbeszélni egymással?

A versírást nem, hiszen az magányos elfoglaltság, a világ legintimebb dolga, de minden mást, ami ehhez kapcsolódik az ösztöndíjaktól a könyvkiadásig már igen. A nemzetközi rendezvényeken emberi kapcsolatok is szövődnek, és sokat megtudunk egymástól a különböző országok irodalmi életéről. Engem az is nagyon érdekel, ha hallhatok egy verset eredeti nyelven, és utána rögtön fordításban, a saját verseimet hallani más nyelven pedig mindig nagyon különös élmény. Nemrég hollandul hallhattam néhányat; egészen más benyomást keltettek. Időnként még azt is nehéz volt beazonosítanom, hogy melyik szövegről van szó. De ha a fordítás jól sikerült, ugyanazt váltja ki a hallgatóból, mint a magyar eredeti.

Amikor szakmai dolgokról, a művek fogadtatásáról esik szó, mi derül ki, hol tartják manapság a legnagyobb becsben a költőket?

Nekem az a tapasztalatom, hogy költészetet mindenhol egy viszonylag szűk réteg olvas, ebben nincs nagy különbség a világ különböző tájai között. Talán az egyetlen kivétel Olaszország; amikor részt vettem ott egy fesztiválon, tömegek jöttek el, hogy kortárs költőket hallhassanak. Azok is nagyon sokan voltak, akik nem irodalommal foglalkoznak, pedig a hasonló rendezvényeknek többnyire szakmai közönsége van, szóval eléggé meglepett ez a lelkesedés. Ott azt láttam, hogy presztízse van az irodalomnak, és nemcsak egy Monet-kiállítás vagy az operabál számít eseménynek a kulturális életben, mint nálunk, hanem egy új könyv megjelenése is. Szeretném, ha ez nálunk is így lenne, és azok az emberek, akik egyébként hangversenyre járnak, és számon tarják a színházi bemutatókat, tudnák azt is, milyen kortárs művek jelennek meg. Szlovéniában szintén nagyon kellemes tapasztalataim voltak, de azért nem ez a jellemző. Sajnos inkább azt látom, hogy amikor meghívnak beszélgetésekre vagy rendhagyó irodalomórát tartani az iskolákba, az emberek azt gondolják: az irodalom valami távoli, emelkedett dolog, amihez nekik nincs közük, és nem is érthetik. Nem sejtik, hogy egy jó könyvvel csak úgy, mindenféle előképzettség nélkül kapcsolatba lehet lépni, és csak az a fontos, tetszik-e nekünk vagy sem.

Pedig felőlünk nézve úgy tűnik, hogy Magyarországon jelenleg a reneszánszát éli a kortárs irodalom, és a fiatal költőket szinte divat olvasni.

Igen, mintha valami elindult volna, egyre gyakrabban látni a televízióban, hallani a rádióban irodalmi műsorokat, bár a média is jobban kedveli a könnyen emészthető szövegeket. De már az a tény is örvendetes, hogy felhívják a figyelmet a megjelenő művekre. A lírához képest még mindig sokkal többen olvasnak kisprózai műfajokat, és ez, azt hiszem, így is marad. Nem panaszként mondom, mert tényleg úgy gondolom, nem kell mindenkinek költészetet olvasnia.

A legnehezebb talán az első lépés, amíg valaki eljut odáig, hogy egyáltalán kézbe vegyen egy verseskötetet. A felismerés élményétől a versek szeretetéig már sokkal könnyebb lehet az út.

De ez az első lépés is sokféle lehet. Most például nagyon meglepődtem, mert a Katona József Színház műsorán van egy est a verseimből, és azt gondoltam, hogy ezt aztán tényleg senki nem fogja megnézni. Akit érdekelnek, az elolvassa őket könyvből, de hogy még jegyet is váltson rá, azt elképzelhetetlennek tartottam. Ezzel szemben teltházakkal megy az előadás, és most már olyanok is megnézik – nyilván mások ajánlására –, akik a verseimmel addig nem is találkoztak. Egy ilyen élmény után talán már nemcsak az én könyvemet nézik meg a könyvesboltban, hanem más költőkét is.

Elsősorban francia kortárs költőket fordít. Hónapokig élt Párizsban, nyilvánvaló a kötődése a francia kultúrához. Meg lehet fogalmazni, Önnek mit adott ez a közeg?

Régen a magyar költők Mekkája volt Párizs, ma ez már nem igaz, mert a magyar irodalom sokkal inkább németorientált. A szerzők többsége németül vagy angolul beszél, Berlinbe vágyik, és ha fordításban jelennek meg a művei, akkor is inkább a német vagy az angol nyelvet helyezi előtérbe, mint a franciát. Ezzel együtt a francia kultúrának és irodalomnak még mindig különleges a vonzereje. Én a számomra fontos francia költőket egyébként fordításban, magyarul szerettem meg, hiszen legkiválóbb költőink ültették át ezeket a verseket magyarra.

Amikor verset fordít, a szöveghűség és a pontosság vagy az eredeti mű hangulatának, ritmusának a visszaadása fontosabb?

Mindegyik, mert ezeknek komplex módon kell jelen lenni a fordításban. Nem hiszek abban, hogy egyik elválasztható volna a másiktól, ez a kérdés szerintem nem létezik. A magyar irodalomban nagyon komoly hagyománya van annak, hogy a szerzők formában fordítanak, és én ezt tartom követendőnek. Lator Lászlóhoz jártam műfordítói szemináriumra, ott tanultam meg, hogy a fordítás nagyon komoly szakma, elsajátítható fogásokkal, gyakorlattal és kell hozzá bizonyos előképzettség is. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindenki az anyanyelvére fordítson, tehát azt a nyelvet ismerje jobban, amelyre átülteti a verset, és hogy lehetőleg költő legyen az illető. Ha valaki tisztában van a rímekkel, ritmusokkal, rá tud érezni a dolgokra, akkor lehet nyersfordításból is dolgozni, és nem biztos, hogy rosszabb lesz az eredmény, mintha eredetiből fordított volna, hiszen akárhogy is, minden fordítással egy új mű születik. Nem fordult még elő, hogy két költő ugyanúgy fordított volna le egy verset, ezért akkora élmény már rég megjelent műveket is új fordításban olvasni.

A kritikusok különösen érzékeny, nagyon nőies költőnek szokták Önt nevezni. Érdekli mit írnak?

Az attól függ, ki írja. A hosszabb, elemző kritikákat szeretem, mert azokból megtudhatok valamit magamról. A költő nem tudatos lény, ösztönösen ír verset, és a belső arányérzékére hagyatkozva rakosgatja össze a szavakat. Sokszor csak mások veszik észre, milyen eszközöket használt szinte matematikai törvényszerűséggel, és pontosan mit fejezett ki velük. Úgy, ahogy egy festményen is ki tudják mutatni a szakértők a háromszög-kompozíciót, de a festőnek eszébe sem jutott a geometria, csak megpróbálta arányosan felosztani a felületet.

Ezek szerint amikor szakavatott kritikát olvas az ember, az olyan, mintha tükörbe nézne.

Igen, de amikor a verset írom, soha nem gondolok arra, kik fogják majd olvasni, és hogyan fogadják. Ha ez lenne a szemem előtt, akkor egy sort sem mernék leírni, hiszen tudom, hogy azonosítanak azzal a versbeli valakivel, aki az érzéseiről, gondolatairól, a vele megtörtént dolgokról beszél. Ez nem mindig vagyok én, sokszor dolgozom lopott anyagból, de tulajdonképpen mindegy is, honnan származik az ötlet, mert úgyis csak az érdekes belőle, ami általános és mással is megtörténhet. A költészet nem napló, ezt nem árt tudatosítani, mielőtt egy vers alapján messzemenő következtetéseket vonnánk le a költő magánéletét illetően. De az biztos, hogy akik nagyon közel állnak hozzám, és tudják, mikor írok magamról, azok ezt nagyon nehezen viselik. Gondolom, nem is lehet könnyű a másik félnek nyomtatásban olvasni, mit éreztem, amikor szakítottunk, de hát egy ilyen versben nagyon sok ezt megelőző élmény és ellesett történet is benne van.

Azt is írják a kritikusok, hogy a 2001-ben megjelent Porhó című kötete mérföldkő volt a költői pályáján. Egyetért velük?

Szerintem egy költői pályán belül egészen más nagyon ritkán kezdődik, mert minden mindennek a folytatása, és nincsenek előzmény nélküli váltások. Lehet, hogy vannak az embernek korszakai, amelyek különböznek egymástól, de ha egymás mellé raknánk őket, az előzőben mindig felfedezhetők a következő csírái. Nekem gyanúsak is az átmenet nélküli váltások, mert egy kicsit azt sugallják, hogy na, ez nem jött be, akkor próbálkozom mással. A Porhó annyiban más, hogy epikusabb, a versekben történetek villanásai jelennek meg, amelyeket nem mesélek el, csak sejtetem, mi történhetett. Valahogy úgy, mintha egy régi ismerősről tizenöt év eltelte után látnánk egy képet, és az arcvonásai alapján kellene kitalálnunk, mi is történhetett vele, öröm vagy bánat alakította a vonásait. Mostanában különösen foglalkoztatnak az ilyen történetek, és annyi mindent szeretnék elmesélni, ami a versben már nem fér el; ezért kezdtem prózát írni. De azok a szövegek is apróbb villanásokból, mozaikszerűen épülnek fel, engem ugyanis a történetekben is az izgat, ami belül történik, és kimondatlan marad.

Társadalmi, politikai dolgokkal nem szokott foglalkozni a verseiben. Ezek inkább olyan férfias témák?

Nem hiszem, hogy lennének kifejezetten férfias és nőies témák. Egyszerűen nem szeretem az irodalomban a direkt politizálást, ellenkezik az ízlésemmel. Mindenki képviselje a politikai hozzáállását és az elveit azzal, ahogy a mindennapjait éli, ahogy teszi a dolgát. Ha ez rendben van, akkor nagy kinyilatkoztatásokra nincs is szükség.

A Kortárs Irodalmi Adattár szerint az ösztöndíjakkal együtt vagy tizenkét díj és kitüntetés birtokosa. Azon kívül, hogy mindegyik megtisztelő visszaigazolása a munkájának, a gyakorlati életben is jelentenek valamit? Több eladott példányt, versengő kiadókat, felkéréseket?

Minden díj jelzés a nagyközönség felé is, hiszen a mostani könyváradatban annak, aki nem irodalmár, nagyon nehéz lehet tájékozódni. A szakmai elismerés lehet egyfajta figyelemfelkeltés, hogy ezt érdemes elolvasni, és így valóban kihat a hétköznapokra is. Mindig vannak divatos szerzők, akiket illik elolvasni, egy-egy rangos díj is képes felcsigázni az érdeklődést, de ez mindig csak a következő kötetig tart. Nekem persze lendületet ad a szakma figyelme, jó érzéssel tölt el a megbecsülés.

Egy rádióműsorban azt mondta József Attiláról, hogy teljesen kiismerhetőnek tartja, nem tudja Önt meglepni. Sokan felszisszentek akkor, mintha szentségtörést követett volna el.

Pedig egyáltalán nem úgy értettem, hogy unom a verseit. Inkább arra gondoltam, hogy már része a költészeti anyanyelvünknek, aki versben gondolkodik, akarva-akaratlan is az ő képalkotási módszerét használja. Amikor az emberben érlelődni kezd egy vers, óhatatlanul előjön az ő szellemhangja, bizonyos verssorai olyan mélyen élnek bennünk, hogy tudattalanul azok lüktetésére alkotunk új szövegeket.

Nem azért van ez, mert az iskolában minden költőtől nagyjából ugyanazt az öt-tíz verset tanították nekünk, a többit szinte nem is ismertük.

Részben ezért, de akit az az öt-tíz vers megérintett, az fölfedezte a többit és általuk a költők másik arcát is. Sajnos a magyarországi iskolákban ma nagyon kevés modern költészetet tanítanak, pedig ezek a művek talán könnyebben megközelíthetőek a mai olvasónak. Amikor felkértek tankönyvírásra, szerzőtársammal, Valaczka Andrással fontosnak tartottuk, hogy már az ötödikes tankönyvben több mai irodalom legyen. Nem is kronológiai sorrendben szemezgetünk, hanem igyekszünk mindenfélével megismertetni a gyerekeket, ezért az ötödikes könyvben van Petri György és Tandori Dezső, de megfér mellettük Harry Potter is.

Hogyan döntötték el, hogy a kihagyhatatlan klasszikusok mellett melyik ifjúsági regényekből legyen tananyag?

Elmentem a nagyobb gyerekkönyvtárakba, és kikértem a kölcsönzési listákat, hogy megnézzem, mit olvasnak a gyerekek. Ezeket mind végigolvastam, és azt gondoltam, próbáljunk a tankönyv összeállításánál is ebből kiindulni. Kiderült, hogy a felejthető vacak művek mellett nagyon sok jól megírt, új ifjúsági kalandregény van, amelyeket az én generációm még nem ismert, és a klasszikusok között is akadnak olyanok – például a Tüskevár –, amelyek máig népszerűek. A mai gyerekek sokkal nyitottabbak a világra, rengeteg lexikont forgatnak, ismeretterjesztő műsorokat néznek, ezért az irodalomkönyveket úgy állítottuk össze, hogy minden fejezet végén érdekességeket is találnak. Amikor arról olvasnak, hogy Iluska Jancsi szívének gyöngyháza, utána van egy kis bekezdés a gyöngyház keletkezéséről; amikor a cápa fogsoráról ír a költő, akkor azt is megtudhatják, hogy a cápának revolverfogsora van, vagyis életében rengeteg fogat elveszít, és ezek helyére rövidesen új fog nő. Ha azt olvassák Petőfinél, hogy „nagyot ütött botjával a szamár fejére”, akkor a tankönyvben megkérdezzük a gyerekektől, hogy ők mit szoktak cselekedni hirtelen haragjukban, és vajon helyes-e szerintük megverni az állatokat. Az volt a célunk ezzel, hogy a tanulók érezzék: az irodalom nem egy elvont dolog, hanem nagyon is izgalmas kaland, amelyben bármikor részük lehet.

A titok nyitja tehát az, hogy saját élményhez, tapasztalathoz kell kötni a műveket?

Igen, így is lehet mondani. A hatodikos tankönyv törzsanyagához tartozik például a Margit-legenda, de én ehhez hozzávettem Ady versét, valamint egy részletet az Isten rabjaiból, ahol pedig a Halotti beszédet tárgyaljuk, ott szerepel Márai és Kosztolányi Halotti beszéd című verse is. Ennek a sokszínűségnek köszönhetően nemcsak információkat kapnak a gyerekek, hanem átérzik az olvasás örömét, megtapasztalnak valamit az irodalom folytonosságából, a régi és új szövegek között zajló állandó, titokzatos párbeszédről, amelynek olvasóként ők is részesei. A tankönyvhöz tartozik egy irodalmi olvasókönyv is, és minden fejezethez más-más olvasmányt kapnak a fiúk és a lányok. Arra számítottunk, lesznek annyira kíváncsiak, hogy beleolvasnak egymáséba, és úgy tűnik, ez be is vált. Remélem, ez a kíváncsiság egész életükre megmarad, és valahányszor egy új könyvvel találkoznak, mindig feléled bennük.