Versailles után Pozsonyban rendez újra külföldön

Oláh Csaba felvételeAlföldi Róbert boldog, ha dolgozik. De akkor a legboldogabb, ha sokat dolgozhat. Teherbírásának határait egyelőre nem ismeri, mert akármennyit vállalt is, bírta erővel.

Olyan sem fordult még elő, hogy azt mondta volna: „Többet egy dekával sem!”

Nem.

Pedig most már jó ideje szinte egyfolytában rendez.

Két oka van annak, hogy ennyit dolgozom. Egyrészt nagyon sok erőt ad, hogy ennyit hívnak, ennyi helyen akarnak. Az jó. Másrészt – félig tréfásan szoktam ugyan mondani, közben tényleg így van – boldogtalanság ellen legjobb gyógyszer a munka.

És évek óta ennyire boldogtalan?

Igen.

Sokak számára inkább fékező erő a boldogtalanság.

Én nagyon szeretek dolgozni, s már rájöttem: ez az egyetlen módja annak, hogy ne látszódjon rajtam a boldogtalanság. A munka egyben tart. Nem engedi, hogy szétzuhanj. Nem szomorodhatok el attól, hogy mennyire nem stimmel az életem másik fele. De ha megkapnám azt, ami hiányzik, bizonyára nem mennék így egyik munkából a másikba. Erre csak az képes, aki egyedül él.

És nem azért él egyedül, mert ennyit dolgozik?

Nagyon furcsa helyzet ez. Amikor az ember gyerekként a jövőjét tervezi, és nagy dolgokról álmodik, senki sem figyelmezteti, hogy ez mi mindennel jár. Nem akarok én panaszkodni, félreértés ne essék, de egy bizonyos ponton túl maga a pálya is magányossá teszi az embert. Azt gondolják róla, hogy megszűnt létezni, mint egy normális, két lábon járó emberi lény. Hát nem szűnt meg! Nagyon remélem, hogy nem. Jelentem: dolgozom rajta. Vigyázok rá, hogy ez a jövőben is így legyen. Én is látom, amit sokan mások, hogy nagyon könnyű elszállni, a saját fontosságodnak egyszer csak nagy jelentőséget tulajdonítani... erre szoktam azt mondani: nekem nem itt, az asztal mellett kell elhitetnem, hogy mekkora ember vagyok... Úristen, már ez is milyen mondat!?... Fogalmazzunk inkább úgy, hogy ha van valami egyedi, különleges bennem, akkor azt nem a magánéletben kell elhitetnem, eljátszanom, megmutatnom, hanem a munkában. De ha egészen őszinte akarok lenni, azt kell, hogy mondjam: nem biztos, hogy ha egy szorosabb kapcsolatban élnék, kevesebbet dolgoznék. Gyarmathy Tihamér, a nemrég elhunyt neves festőművész arra a kérdésre, hogy miért hagyta abba a festést felesége halálát követően, azt válaszolta. „Kinek fessek?” Nagyon fontos ugyanis az esti büszkeség, a jó beszélgetés azzal az emberrel, aki a legfontosabb számodra. Mert annak az egynek lenne jó festeni.

Miközben ezrek nézik minden rendezését.

De ezrekkel nem lehet élni vagy elmenni nyaralni!

Az az egy meg csak várat magára. Nem az kell, aki lehetne, hanem az, aki sehol sincs.

Anyám szokta azt mondani, hogy „Neked soha semmi nem jó!” És igaza van. Egyébként pedig épp ezért tudok annyi mindent csinálni aránylag normálisan, hol ennyi, hol annyi sikerrel, de azért tisztességesen. Ha most azzal foglalkoznék, hogy hú, mennyire boldog vagyok és milyen jól csinálom, nem tudnék úgy dolgozni.

A boldogtalanság mint hajtóerő?

Lehet. Hozzáteszem: nálunk az egész család ilyen.

Boldogtalan?

Nem! Húz, megy mindenki, mint az eszelős. Ezt csak akkor tudod élvezni, ha nagyon csinálod. Ha nem raksz bele mindent, ami rajtad múlik, akkor nem éri meg számonkérni, hogy kevés jön vissza.

Csárdáskirálynőt rendezett Szegeden, a Dóm téren. Nagy színpadon nagyoperettet.

Én nagyon szeretem a Csárdáskirálynőt, de sosem éreztem, hogy nekem ezt meg kell csinálnom. Csak előállt egy fura helyzet. Más darabban gondolkoztunk, amelyre aztán kevés volt az idő, nem voltak meg a szereplők, hirtelen kiszállt valaki, a pénz sem jött rá össze, és ki kellett gyorsan találni, mi az, ami esténként ötezer embert érdekel – ami nagyon sok! És azt mondtam: „Ha már vészhelyzet, akkor nézzük meg a Csárdáskirálynőt, de ne olyanokkal, akik már sokszor játszották. Ez mind nagyon nehéz műfaj. Az opera is, az operett is, a musical is. Itt nincs mese, ezt el kell énekelni.

Rendezni is nehezebb?

Operettet a legnehezebb. Az libikókázik a műfajok között. Hol vérdráma, hol a legnagyobb opera, hol könnyed musical, hol zenés vígjáték – az operettben minden benne van. A Csárdáskirálynő pedig nagyon jó anyag, remek helyzetekkel. És olyan embereket sikerült összeszedni hozzá, akik nagyon féltek t#le, mert sosem játszottak még operettet, de zseniálisan dolgoztak. Gálffi László, Hernádi Judit, Stohl András... iszonyatosan izgultak. Egyedül Bodrogi Gyula nem félt, hiszen ő ismeri jól a műfajt. Nagyon nagy munka volt, egy nagyon jó csapattal. Háromszázötven ember volt a színpadon, ami nagyon sok. Persze a színpad sem kicsi a Dóm téren. Akkora, mint a fél város. A pesti Színház ehhez képest sufni. Nem így emlékeztem rá, hiszen játszottam benne eleget.

A Csárdáskirálynő után Stuart Mária, utána egy barokk opera...

... ez teszi egyszerűbbé, hogy ennyit dolgozom. Ha ugyanazt a műfajt kellene vinnem, és nem tudnék kicsit erre, kicsit arra menni, biztosan sokkal nehezebb lenne. ĺgy viszont, hogy ugrálhatok a műfajok között, könnyebb a dolgom. Frissít a változatosság. Három zenés után vágyom a prózára, három próza után jöhet a zene.

Gondolom, a Stuart Máriában sem pusztán a hatalom gépezete érdekli.

A Stuart Máriában kinyírja magát egy generáció. Miért? Nagyon sok kérdést hordoz magában a darab, ezeket kell pontosan megfogalmazni. Hogy mi az a fél lépés, fél gesztus, fél mondat, amellyel elkerülhető lenne a gyilkolás. Hogy miért olyan nehéz kimondani, hogy „Bocsánat!” Még a színházban is! Elrontanak valamit, és ahelyett, hogy beismernék a hibát, megpróbálják kidumálni. Pedig sokkal egyszerűbb lenne elnézést kérni.

Vállalni az elkövetett hibát.

Nem kínos, ha bevállalod. Hiteled lesz. Miért tegyek úgy, mintha állandóan tévedhetetlen lennék? Ha eljátszod, hogy Isten vagy, ahelyett, hogy embernek mutatnád magad, sosem fognak tisztelni.

Milne Micimackója hogy került a palettájára?

A Nagy Könyv című televíziós produkció legtöbb szavazatot kapott tizenkét regényét kiadták egy-egy ismertebb arcnak. Engem erre kértek fel. Hogy rendezzem meg, mit jelent nekem. Hogy fordítsam át a saját nézőpontomra. S amikor felkértek, tudtam, hogy így akarom.

A nagyokkal. A magyar színészet élő klasszikusaival, akikkel így, együtt, ki tudja dolgozhat-e még? Vegyük hát sorba őket. Kállai Ferenc.

Nekem ő A Micimackó.

Malacka: Törőcsik Mari.

A Törőcsikbe szerelmes vagyok.

Füles: Darvas Iván.

Olyan, mint a legjobb barátom.

Bagoly: Bodrogi Gyula.

Mintha az öcsém lenne.

Tigris: Garas Dezső.

Kemény bátyám.

Nyuszi: Tordy Géza.

Az apukám.

Kanga: Máthé Erzsi.

A nagymamám.

Zsebibaba: Tábori Nóra.

A szomszédék nagyon kedves kislánya.

Róbert Gida...

... az én vagyok. A boldog ember.

Na tessék! Mégsem olyan boldogtalan.

A szakmai életemben! Ennél nagyobb dolog ugyanis nem tud történni velem. A barátaim tanúsíthatják, hogy tizenegy perc alatt hívtam fel a nyolc embert, és mindenki azonnal igent mondott.

Vegyük akkor még egyszer sorra őket, ki hogyan reagált a felkérésre.

Darvas Iván azt felelte: „Rendben!” Garas Dezső annyit mondott: „Neked bármit.” Kállai Ferenc azt kérdezte: „Sokat kell beszélni?” Megnyugtattam őt, hogy nem. Törőcsik Mari azzal kezdte, hogy nincs kedve forgatni, aztán mégis rábólintott. Bodrogi Gyulával folyamatosan dolgozom, ő azt kérdezte: „Jó, de mikor lesz a Csárdáskirálynő?” Tordy Géza azzal jött, hogy „Annyira öreg vagyok?” Máthé Erzsi meglepődött. „Engem? Maga? Boldogan!” Tábori Nóra örömében sírva fakadt.

Alföldi?

Hogy mit csináltam, amikor felkértem magam? Semmit. Egyszerűen magamra osztottam a szerepet.

Róbert Gida mint ápoló az idős emberek otthonában.

Nincs ebben semmi nagy etvasz. Én nem vagyok benne biztos, hogy ezek állatok. Az én olvasatomban inkább bölcs lények, a történetük pedig a szeretetről, a mérhetetlen humanizmusról szól. Arról, hogy tisztelem őket és nagyon sokat gondolok róluk, és hogy bármikor boldogan odabújnék hozzájuk, hogy magamhoz ölelhessem őket. Róbert Gida vigyáz rájuk. Szereti mindegyiküket.

Versailles-ban mit rendez?

Három Charpentier-operát.

Erre szólt a meghívás?

Igen. Európa legnagyobb barokk zenei központja van Versailles-ban. A kastély nagy kápolnájában minden évben tíznapos fesztivált rendeznek, Charpentier a kastély házi szerzője volt. Ami érdekes ebben az ügyben: először engednek be dolgozni olyan embert a fesztiválra, aki nem muzeológiailag fontos barokk operaelőadást csinál.

Látták a francia-magyar koprodukcióban készült szegedi Faustját, és meghívták.

Rögtön az elején elmondták: színházat is akarnak látni, nemcsak zenei csemegét. A barokk zenei központ mellett működik egy egyetem, így nagyon sok fiatallal hozhatom létre az előadást. Novemberben kezdjük a próbákat, december 10-én lesz a bemutató. A jovő évi Tavaszi Fesztiválon pedig a Thália Színházban is látható lesz az előadás. Verdit, Gounod-t és kortárs operát rendeztem már, barokk operát még soha. Nagyon kötött a forma, nem könnyű valós, hiteles előadást létrehozni belőle.

Honnan ez a fene nagy zenei műveltsége?

Tizenöt évig zenéltem, tudok kottát olvasni. Neves operaénekesünk, Polgár László mondta egyszer, hogy a rendezők nyolcvan százaléka a CD-k szövegkönyvmellékletéből dolgozik. Én kottából dolgozom. Abban minden benne van.

Surányi András Eróziója és Pajer Róbert Bukfence után most ismét játékfilmben szerepel. Bacsó Péter új alkotásában, a Lumiere-nővérekben.

Mámoros volt. Csaknem tizenöt éve nem forgattam. Ételkritikust játszom, aki ínyenc módjára finomam megírja, hol, mit evett. Rendre, nyugalomra, a régi szépre vágyik, miközben a világ olyan, amilyen. Iszonyúan szorongtam az elején. Rég csináltam. Elfelejtettem, mi a sok, mennyi a kevés. A színpad egészen más e tekintetben. Ott már nagyjából tudom, mi mit jelent. Színházban folyamatosan dolgozom.

Színészként is lesz újabb feladata?

Színházban? Legközelebb Szolnokon. Az eltűnt idő nyomában című Proust-darabban játszom majd Szikora Jánosnál. És Don Carlost rendezek Kecskeméten, Rómeó és Júliát az Új Színházban.

Mert nincs megállás. Megy tovább boldog boldogtalanságában.

Nagyon nagy ajándék az élettől, hogy megadta, amire mindig is vágytam. De nem engedhetem meg magamnak, hogy lelkileg „beleüljek” ebbe a gyönyörűséges helyzetbe. Folyamatos félelem munkálkodik bennem, nehogy elrontsam, amit csinálok. Már tudom: a siker mindig csak egy pillanat, a kudarc viszont hosszan tartó érzés.