Várta és mégis meglepődött – interjú Kerekes Vicával

Molnár György alkotása, a Ki/Be Tawaret ugyan nem kapott díjat a most véget ért 41. Magyar Filmszemlén, Kerekes Vica azonban a legjobb női alakítás díjával hívja fel a figyelmet a színes karaktereket felvonultató, kis magyar crazy movie-ra.
„Sokszor elképzeltem otthon, a párnácskámon feküdvén, hogy egyszer majd én is díjat kapok, és ím, itt vagyok – mondta kezében az elismeréssel, alakításának erejével nem egy kolléganőjét maga mögé szorítva Kerekes Vica. – Nagyon köszönöm neked, Molnár Gyuri, hogy megtaláltál magadnak, és rám bíztad Hajnal Fruzsinát.”

Hogyan fogta meg Molnár György? Egy jól sikerült próbafelvétellel?

A Szuperbojz forgatásán hívott, de akkor még nem tudtam, hogy ez egy kis csoda kezdete. Szeretne látni, mondta. Borongós volt az a nap, esett is az eső, de boldogan mentem, mint minden szereplőválogatásra. Készültem rá. Ünneplőbe öltöztettem magam. Új helyzet, új emberek, új lehetőség. Én nagyon szeretem ezeket a találkozásokat. Azt éreztem, hogy tényleg jó lenne megkapni ezt a szerepet. Pár nap múlva jelezték is, hogy igen, én kellek nekik.

S akkor elkezdett töprengeni, mik a közös pontok Hajnal Fruzsiban és Kerekes Vicában?

Én nem vagyok olyan szabad szájú, mint ő. Nyitott igen, de nagyobb tekintettel vagyok másokra. De ami nagyon tetszett a karakterben: rossz lehettem végre! Nem kellett keretbe foglalnom az egyéniséget, akit játszom. Nem voltak határok. Lettem, aki lehettem.

És díjazták érte. Láttam, örömében szinte futva tette meg az utat a színpadig.

Nekem ez az elismerés nagyon nagy öröm. Mintha tízéves önmagamra tekintenék vissza, amikor kerekre nyitott szemmel nézem, ki és hogyan veszi át a díjat, és Atyaúristen, most én is átvehettem annyi nagyság előtt! Képzeletben letérdeltem előttük, és azóta is az jár a fejemben, hogy kik ültek ott, mert én felnézek rájuk. Még mindig nehéz elhinnem, hogy igaz, ami velem történt.

Sejtette, hogy épp most fog megtörténni?

Már reggel kilenckor megnéztem a telefonomat. Nem volt hívás. Vártam az ágyban, hátha! Valahogy benne volt a kisagyamban, hogy milyen lenne, ha… De akkor már szóltak volna, hessegettem el a gondolatot. Aztán megint elkezdtem foglalkozni vele. Közben semmi. Tudomásul vettem. Nem fájt, nem szomorkodtam. Ha nem most, majd jövőre, vagy valamikor. Jobb esetben. Tizenkettő körül azonban megszólalt a telefon. Megláttam Molnár György nevét a kijelzőn. Akkor már sejtettem, hogy valami lesz. Vagy, hogy valami lenni akar. És igen! Gyuri azt mondta, legyek ott a díjkiosztón. Ott leszek, feleltem. Biztosan. És kimondta, hogy én kapom a díjat. De mi van ilyenkor? Rendben, én kapom, csak hívjanak már hivatalosan is az ügyben. Órákig vártam, de semmi. Délután négykor aztán megszólalt a telefon, hogy: „Biztosan tudod már, gratulálunk!”

A teljes interjú szerdai nyomtatott kiadásunkban olvasható.