Városképek és önreprezentáció

VÁCLAV KINGA

Így passzívan szenvedte el a különféle beavatkozásokat, ipari építészeti örökségének gyakorlatilag teljes megsemmisülését, a város rendszerébe alig illeszkedő új épületek létrejöttét. A város további fejlődését meghatározó komplex urbanisztikai-politikai-társadalmi stratégia pedig különösen hiányzott. Ennek következményeképpen városszerte szinte akármi megépülhetett, bárminenű kontroll nélkül. Ján Bahna 2008-ban az ASB folyóiratban megjelent cikkében bírálta Pozsony építészeti alakulását, és szorgalmazta a város urbanisztikai-építészeti továbbfejlődését meghatározó átfogó koncepció kialakítását.

Azóta eltelt 6 év: elszenvedtük a gazdasági válság következményeként fellépő építőipari visszaesést, mostanában pedig egy lassú újjáéledésnek lehetünk tanúi, ám Ján Bahna kritikája mit sem vesztett aktualitásából. Az említett stagnálás egy (titkos) remény lehetőségét hordozta magában, hogy a szlovákiai építészet és építőipar bizonyos mértékben megtisztul, s az addig jellemző agyament tempó helyett lesz idő némi gondolkodásra, akár a tervek koncepcionális, akár műszaki kidolgozását illetően. Azt állítani, hogy e téren semmi előrelépés nem történt, nem felelne meg a valóságnak – főleg a lakásépítészetben érezni bizonyos minőségi javulást –, de attól az állapottól is messze vagyunk még, hogy a kortárs pozsonyi (és szlovákiai) építészeti megnyilvánulásokat izgalmas, inspiratív, netalántán gondolatébresztő alkotásoknak lehessen nevezni. A főváros igazán fontos strukturális és urbanizációs kérdéseinek megoldásában pedig nem mozdultunk szinte semerre.

Azt gondolhatnánk, hogy a probléma legfőképpen a posztszocialista országok sajátja, ahol eleve kicsi a minőségi építészet iránti igény. Esetleg vélhetjük, hogy elkáprázatott bennünket a váratlan és dinamikus fejlődés képe, s emiatt nem vagyunk képesek kontrollálni az építészeti folyamatokat és a kortárs alkotások adaptációját a meglevő épített közegbe. Azonban rá kell mutatni arra is, hogy hasonló probléma a legtöbb európai nagyvárosban felmerült, igaz, már a 60-as, 70-es években. Ekkoriban történt, hogy a meglevő épületállományt modern építészeti elemekkel helyettesítették: felépült például a londoni City, megváltozott Milánó. Erő Zoltán építész, szakíró szerint a gondot az okozta, hogy az egész folyamat túlzott szabadsággal zajlott, és az ingatlanfejlesztés ereje kellően nagy volt ahhoz, hogy a korábbi struktúrákat habozás nélkül átlépje.

A veszélyeket a legtöbb európai nagyváros felismerte, s ma már nemzetközi egyezményekkel igyekeznek szabályozni a városok urbanisztikai fejlődését és védeni épített örökségét. A továbbiakban nem is annyira a létező építészeti struktúrák megőrzése a fő kérdés (bár Pozsonyban e téren sem felhőtlen a helyzet), mint a kortárs építészeti formanyelv megfelelő adaptációja, ezen belül is a toronyházak, felhőkarcolók szaporodása és drasztikus hatása egy-egy város panorámájára, sziluettjére.

Az elveszett panoráma

Edwin Heathcote, a Financial Times építészeti szakértője London példáján mutatja be, hogy a dinamikus építkezési tempó milyen hamar irányíthatatlanná tud válni, és sok esetben már csak az utólagos konstatálás pozíciójából tudunk rá reagálni. A londoni City építészeti tendenciáit üresnek, megalománnak titulálja, s felhívja a figyelmet arra, hogy az európai nagyvárosok között itt van a leggyatrább építészeti panoráma.

Bár London és Pozsony öszszehasonlítása első hallásra meredek ötletnek tűnhet, a Heathcote által megfogalmazott kritika analóg szinten Pozsonyra is értelmezhető. Mindkét város reális problémája, hogy az új építészeti beavatkozások alig respektálják a város eredeti jellegét. A Szent Pál-székesegyház évszázadok óta meghatározó jelenőségű London városképében, a körülötte fekvő városrész azonban új tornyaival dominánsan elnyomja. Heathcote szerint a katedrális és a Tower jellegzetes sziluettje eltörpül az ingatlanfejlesztők egymást túllicitáló uborkái, sajtreszelői és egyéb furcsaságai árnyékában. Pozsonyban pedig az olyan épületek, mint például az Aupark Tower zavarják meg a vár és a Sznf híd tudatosan megkomponált egységét.

A londoni City bírálata attól különösen éles, hogy a kritizált épületek alkotói között találjuk a kortárs építészet színe-javát: Norman Fostert, Renzo Pianót, Richard Rogerst. Építészeti megoldásaik egyébként lenyűgözőek: a Piano által tervezett Shard, Rogers Lloyd’s Bankja, Norman Foster Swiss Re Buildingje érdekes formai megoldásokat felvonultató, műszakilag átgondolt és precízen kivitelezett épület, bizonyos módon valamennyi keresi és tologatja az építészet határait. Csak éppen együtt és London kontextusában nem képesek működni.

London esete azért is specifikus, mert ikonikus épületeinek (építészeti és turisztikai látványosságainak) nagy száma miatt paradox helyzet áll elő: az egyre nagyobb és feltűnőbb új épületek ki kívánnak tűnni az amúgy is impozáns kontextusból, így csak tovább fokozódik az extravagancia, s az egész rendszer ciklikussá válik.

Szélesebb kontextusban egyébként láthatjuk, hogy a városon belül az üvegcsodák számára működőképes megoldást is tudtak találni – erre kiváló példa a Dokknegyed. Az egykori kikötői negyed elnéptelenedése után a városrészt felújították, s mára London egyik legdinamikusabban fejlődő városrészévé vált, ahol a világ legnagyobb vállalatai alakították ki székhelyüket. Itt sem beszélhetünk tartalmilag mély vagy gondolatilag érdekes építészeti alkotásokról, de legalább nem a városközpont közvetlen szomszédságában, annak építészeti panorámájába nagymértékben belerondító építmények születtek.

Persze, meg kell jegyezni, hogy akár a City közvetlen közelségében is számos működőképes példát találunk, olyan jelentős alkotásokat, mint a szintén Norman Foster által tervezett Városháza (City Hall) és a Millenium Bridge, amely London egyik legszebb hídja. De ide sorolható a Herzog–de Meuron építészpáros tervei alapján felújított Tate Modern is.

A történelmi és a kortárs

Mindemellett a Heathcote által megfogalmazott kritika egy olyan komplex problémakörre mutat rá, amelyet a lehetséges értékelési szempontok sokasága tesz bonyolulttá. A kortárs építészeti intervenciók nemcsak természetes velejárói, hanem egyenesen szükséges elemei egy-egy városnak. Részben szimbolikus szinten, hiszen ezek jelzik az adott város fejlődését, bekapcsolódását a világ vérkeringésébe, másrészt pragmatikus okok miatt: új terekre és épületekre van szükség. Az olyan kompakt történeti építészeti struktúra, mint Velence vagy Bruges ugyan szemet gyönyörködtető és turisztikailag nagyon vonzó, mégis skanzen jellegű. Arról nem is beszélve, hogy – miként például Velencében pontosan tapasztalható – a turistacsalogatás miatt akár egy egész város giccsbe hajló kirakattá tud átalakulni.

Térjünk itt ki néhány gondolat erejéig a magas épületekre. Értékelésének fontos aspektusa az a tény, hogy a legtöbb esetben reprezentációs célokkal is épülnek. Ez nem újdonság az emberiség történelmében: elég csak az egyiptomi piramisokra, a pompázatos kastélyokra vagy a gótikus katedrálisokra gondolni. Jegyezzük meg: az általános vélekedés soha nem kritizálja a méreteiket. Sőt, dominanciájuk egy-egy város életében egészen a 20. századig nem is kérdőjeleződött meg. A 20. század folyamán elszaporodott toronyházak felfoghatók úgy is, hogy mintegy szimbolikus szinten jelzik a társadalom értékrendszerének változását. Ami pedig még fontosabb: a fejlődés igénye és a technikai lehetőségek, a városközponti telkek felértékelődése és ára mellett szinte természetes következmény, hogy nem horizontális, hanem vertikális irányba terjeszkedünk. Amivel együtt jár, hogy az így keletkező magas épületek domináns szerepet töltenek majd be a város életében.

Felmerülhet az a kérdés is, hogy a városok miért engedélyezik az ilyen épületek megépítését. Részleges magyarázatul szolgálhat, hogy a globalizációs kihívások nemcsak a vállalatokat, hanem a városokat is naprakész versenyre, gyors reakcióra késztetik. Amelyik nagyváros nem tud folyamatosan igazodni a kor követelményeihez, nem képes megelőzni a versenytársakat, az automatikusan lemarad, marginalizálódik. Egy olyan feltörekvő város, mint Pozsony – vagy másik példánk, a világuralmi pozícióhoz szokott London – ezt aligha engedheti meg magának. Sajnos ez a törekvés a városkép megbomlásával jár együtt.

Mi hát a megoldás?

A megoldás a lehető leghatékonyabb szabályozás lenne az egyes városok számára, bizonyos fejlődési igény és irány megfogalmazása mellett. Ez azonban érzékeny hozzáállást és folyamatos egyensúlyozást feltételez. Ami nem egyszerű. Az európai példák közül egyedül Párizst érdemes felhozni, ahol sikerült a helyzetre megoldást találni: időben meghatározták a város fejlődési tengelyét, a La Defénse negyeddel kezdődően.

Pozsony akár tanulhatna is az említett példákból, azonban úgy fest, minden társadalomnak magának kell eljutnia arra a szintre, amikor felismeri a problémát és megoldást talál rá. A városvezetés részéről a városfejlesztési stratégia kidolgozása, a társadalom részéről például az ingatlanfejlesztési stratégiák figyelése és véleményezése jelentheti a jó irányba tett első lépéseket.